Zalakaros - Mesztegnyő

Szakaszleírás
Táv: Zalakaros (301,9 km) - Mesztegnyő (339,0 km) → 37,1 km

Útvonal: Zalakaros - Galambok - Zalakomár - Ormándpuszta - Ormánd - Somogysimonyi - Nemesvid - Kisvid - Nagyszakácsi - Bárány-hegy - Gadányi-elágazó - Mesztegnyő

Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye), Belső-Somogy (Somogy megye)

Teljesítés ideje: 2016.09.03.

A szép komótosan ősz felé poroszkáló nyárutó egyenlőre még igencsak barátságos időjárását kihasználva szeptember első hétvégéjén Andival ismét nyakunkba vettük az ország DNy-i szegletét, hogy a kék sáv ismerős jelzését felnyalábolva tovább faraghassunk a Dél-Dunántúli Kék végtelennek tűnő szerpentinjét. Legújabb kalandozásaink színteréül ezúttal a Zalai-dombság K-i határvidéke, illetve Belső-Somogy ellaposodó nyúlványai szolgáltak, melyek végtelen útvesztőin keresztül végül Somogyország szívét célozta meg 2 naposra tervezett túránk. Nagyratörő terveink teljesítéséhez először is a termálfürdőiről méltán híres Zalakros bájos kisvárosába kellett ellátogatnunk, ahol a lebilincselő környezetben tekergőző hangulatos utcák, rendezett parkok és a mindent átitató, hamisíthatatlan üdülővárosi hangulat közepette fogadott minket első etapunk kiinduló állomása (1-6. kép).

A békés idillbe merült önfeledt városnézésünk lezárásaként már éppen készültünk volna túránk hivatalos részének megkezdéséhez, azaz, hogy elsüllyesszük első pecsétünket a szerencsére egyre színesebbé váló Kéktúrás igazolófüzetünkbe, mikor kisebb intermezzo szakította meg rituálénkat. Ugyanis a helyi „Turinform” irodához érkezvén hűlt helyét találtuk a bélyegzőt tartalmazó Kéktúrás ládikának, pedig a kék pecsétekkel telenyomott fal és a 4db rögzítő csavar helye egyértelműen adta tudtunkra, hogy bizony jó helyen járunk (7-8. kép).

 

Próbálkoztunk volna még a Turinform” irodában is, de az sajnos még zárva volt ekkor (szombaton 9-kor nyit), így kénytelenek voltunk beérni a fényképes igazolással és a reménnyel, hogy legközelebb majd sikerül megszereznünk a zalakarosi pecsétet is gyűjteményünkbe. Ez persze nem szegte kedvünket, így töretlen lelkesedéssel vetettük bele magunkat az előttünk álló hosszú utazás örvénylő forgatagába és az első métereknek nekigyürkőzve szép lassan megindultunk D-i irányba a település átszelő főút mentén. A hangulatos fürdőkomplexumok színes kavalkádja közül kiérve jelzésünk rövidesen egy jó állapotban lévő kerékpárútra terelt minket, amely továbbra is az országút mellett haladva nyíl egyenesen Galambok közeli települése felé repített minket (9-14. kép). 

A mérhetetlenül lapos síkvidék végtelenjét szelve egy árva domb, nem sok, de még annyi se vetődött elénk utunk során, így a simogató, napsütéses reggelen csakhamar kibontakozott előttünk Galambok kicsiny települése. A közeli épületek csábításának engedelmeskedve jókedvűen gyalogoltunk bele falu ölelő karjaiba, hogy rövid, de annál élvezetesebb látogatásunk során betekintést nyerhessünk a helyiek mindennapi életébe. Takaros házak, rendezett porták hosszúra nyúló utcafrontján suhanva nemegyszer német szó ütötte meg fülünket, egyértelműen jelezvén a nemrégiben hátrahagyott fürdőváros közelségét, miközben szép lassan elértük a falu főterét, melyet tekintélyt parancsolóan betöltött a községháza és a plébánia kettőse fölé magasodó katolikus templom égbetörő óriása (15-19. kép).

A büszke templomtorony figyelő tekintetétől kísérve hamar hátunk mögött hagytuk a központot és K-felé fordulva rákanyarodtunk a településről kivezető hosszú egyenesre. Miközben szép lassan elkoptak mellőlünk a házak, és helyükbe lépve szélesen elterülő szántóföldek vették át a táj fölött az uralmat, fokozatosan mi is megbarátkoztunk a ránk váró hosszas aszfaltkoptatás gondolatával. Ugyanis aznapi kvótánkból még bő 15 kilométert kellett letudnunk egyhuzamban a kopott országutat követve, melynek első etapjaként akkor éppen Zalakomár felé nyargaltunk (20-23. kép). 

Miután a talpunk alatt vonagló aszfaltkígyó végtelen monotonitását némileg megtörve át kellett kelnünk a 7. sz. főút forgalmas úttestén, valamelyest közelebb húzódtak hozzánk a környező erdőfoltok fái, így a Zalakomárra tartó utolsó 1,5 kilométert már a hűsítő árnyékot nyújtó lombok zöldellő sorfala vezette föl (24-28. kép). 

Betoppanva az egymást érő családi házak tömött sorai közé hamar felnyaláboltuk a Rákóczi utca kanyargós fonalát és gyorsan keresztülfűztük magunkat a település D-i fertáján. A tipikus zalai kis község benyomását keltő utcákon sok érdekességbe nem botlottunk Kéktúránk eme szakaszán, így miután elmellőztük az egykoron szebb napokat megélt mozi szürke épületét, majd nem sokra rá a helyi focipálya szépen karbantartott gyepét, D-felé fordultunk a helyi vasútállomás közelében (29-34. kép).

Zalakomárról elszakadva végül egy majdnem dombnak nevezhető képződménnyel vettünk búcsút a településtől, melyet követően továbbra is hűségesen ragaszkodtunk az oly régóta kísért aszfalthoz. Fejest ugorva a fakóbarna szántóföldek, sárguló kukoricások és a mélyzöld erdőségek vibráló kavalkádjába gyorsan haladtunk a könnyed terepen, így semmitől sem akadályoztatva csakhamar átlibbentünk az M7-es autópálya felett átívelő felüljárón (35-39. kép).

Igazán még nem is távolodtunk el oly messzire az autópálya zajos forgatagától, mikor a fölénk magasodó erdősáv és egy tágas erdőirtás találkozásánál egyszer csak egy apró esőbeálló bukkant fel előttünk. A szívéjesen csalogató rozoga kis faházikó vidáman adta tudtunkra, hogy bizony megérkeztünk Ormándpusztára, mely aznapi túránk első igazolásával kecsegtetett minket. Így hát a hivatalos rituálé kedvéért gyorsan előhalásztuk a faoszlopra erősített Kéktúrás ládikó gyomrából a láncra vert bélyegzőt és nyomban beütöttünk egy kéklő billogot igazolófüzetünk aktuális rubrikájába (41. kép).

Miután kicsit megpihentünk az árnyékot nyújtó, alacsony cseréptető alatt, ismét felnyaláboltunk a kék jelzés kitartóan gombolyodó fonalát és a kopott műúttal karöltve megindultunk, hogy bevegyük a közeli Ormánd parányi települését. Rövid sétát követően elhaladtunk az egyre sűrűsödő erdőségek közé utat csapó magasfeszültségű távvezetékek alatt, majd nem sokra rá egy kies temető magányos fejköveit pillantottuk meg, melyek gyászosan emelkedtek ki a zöldellő tisztás rengetegéből. Nagy örömünkre ezt követően a mindössze maroknyi épületből álló falu sem váratott magára túlságosan sokat és hamarosan előbújt a magas fák öleléséből (42-45. kép). 

Ottjártunkról nem mondanám, hogy túlságosan hosszúra nyúlt volna, hiszen alig tettünk néhány lépést a szegről-végről Zalakomárhoz tartozó településen és már azon kaptunk magunkat, hogy az utolsó házat is elhagyva távolodunk a falutól. Rögtönzött villámlátogatásunkat követően már éppen kezdtünk volna visszarázkódni a megszokott ritmusba, mikor a kanyargós aszfaltcsíkkal együtt hullámozva egyszer csak átszakítottuk Zala-megye határát és átcsöppentünk a vele szomszédos Somogyországba (46. kép).

Az egyre izzasztóbbá váló nyári napsütésben néhány nagy ívű kanyart követően Somogysimonyi volt az első somogyi település, mely színes házaival köszöntésünkre sietett. A környékre telepedő békés, vidéki idilltől teljesen átszellemülve szippantott magába minket a szellősen sorakozó épületek óriásinak koránt nem nevezhető falkája, melyek felvezetéseként a település címere adta tudtunkra, hogy Somogysimonyi bizony egykoron kedvelt vadászhelye lehetett a magyar nemességnek (47-49. kép).

Most így a vadászidény küszöbén szerencsére vadászokkal nem találkoztunk, így sikerült ép bőrrel átverekednünk magunkat a rövidke főutcán és a falunéző túránk végeztével angolosan távoztunk házak gyűrűjéből. Gondolom, mondanom se kell, az aszfalt továbbra is a talpunk alatt vonaglott, mely a napsütötte legelők és környező erdőségek sűrű rengetege közé hasítva vadul nyargalt K-felé. Kellő lendületet véve mi is akadálytalanul és jó iramban tudtunk haladni a könnyed terepen, így hamar lepörgött az a 2-3km, ami következő célpontunktól választott el minket, és hamarosan terpeszkedő gazdasági épületek adták tudtunkra, hogy pillanatokon belül megérkezünk Nemesvidre (50-52. kép).   

Amint beljebb tessékeltük magunkat a tárt karokkal fogadó, barátságos somogyi kis falu küszöbén, csatlakoztunk település fő ütőerének számító Rákóczi utcához és néhány lépést megtéve szinte azonnal belebotlottunk egy, a régi nóták hangulatát megidéző kurta kocsmába. Az útszéli fák árnyékában megbújó hangulatos krimó ezúttal ugyan zárva volt, de fedett tornáca mégis magához csábított minket, ugyanis hosszú menetelést követén végre újabb pecséttel jutalmazhattuk magunkat (53. kép).

Miután eggyel ismét gyarapodott nyomdáink száma újfent nekilendültünk a már említett Rákóczi utcának és még hosszasan bandukoltunk az utcát szegélyező idős házak utcafrontján. Egészen addig, amíg el nem értük a település központjában trónoló egykori kúria fehéren ragyogó épületét, mely jelenleg Nemesvid polgármesteri hivatalaként funkcionál (54-57. kép).

A rövidke múltidézést követően átsétáltunk a patinás épülettel átellenben felállított Kéktúrás útjelző táblához és minekutána átbogarásztuk az ott feltüntetett információkat, gyors kanyarváltást követően betértünk a Templom utcába. Ott rövidke gyaloglást követően - nem meglepő módon – szembe is találkoztunk az utca fölé magasodó katolikus templom öregecske épületével, mely kopott tornyának árnyékában egy míves fafaragványon akadt meg a szemünk. Közelebb lépve az országalmával díszített műalkotáshoz vettük észre, hogy annak felirata nem rejt mást, mint a „Nemes” előtaggal rendelkező településnevek rövidke sorát (58-59. kép).

Ha már Nemesviden járunk, akkor a templommal farkasszemet néző iskola udvara mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül, melynek udvara sajnos gyászos emléket rejt. Ottjártunkkor szerencsére nyitva találtuk a megviselt vaskaput, így betoppanva az egyébként takaros épület portájára rögtön megpillantottuk Hóy Tibornak emléket állító szoboralkotást, melynek keserű apropója, hogy a Magyar Honvédség vadászpilótája 1944. november 5-én, a település felett vívott légi ütközetben hősi halált halt (60-62. kép). 

Na, de vidámabb dolgok felé terelve a témát, a megemlékezést követően visszazökkentünk túránk megszokott medrébe és a kék jelzéssel karöltve szép lassan végigporoszkáltunk a Templom utca K-re tartó nyúlványán. A szellősen sorakozó, barátságos házak sorát nemsokára a település rendezett temetője zárta le, melynek sarkában történelmi pillanathoz érkeztünk, ugyanis, majd 20 kilométernyi aszfaltkoptatást követően végre érzékeny búcsút vehettünk a műúttól. Mondjuk kissé trükkösre sikerült az elválás, mert a burjánzó növényzettől takarva elsőre nehezen vettük észre a bujkáló kék jelzést, de végül csak ráleltünk, így a temetőt végig jobbunkon tudva megkerültük a leharcolt sírkövek néma hadát és nekirontottunk a zöldellő vadonnak (63-66. kép).   

Kezdetben mit sem sejtve araszoltunk a kissé elhanyagolt szekérút csapását meglovagolva, miközben a szép fokozatosan ránk boruló bokrok és lombok sűrű szövedéke egyre sötétebb alagutat kezdett formálni körülöttünk. Az egyre vadabbá váló környezetben komoly feladatnak bizonyult tartani a kék jelzés technikás vonalát, melyen végül teljesen belevesztünk a sűrű rengetegbe. A keskeny ösvénnyé szűkülő út, vagy talán még annak sem nevezhető csapászszerűség idővel olyannyira botrányosan járhatatlanná vált, hogy konkrétan lépni sem lehetett anélkül, hogy jó dzsungelharcos módjára folyamatosan ne kaszaboltuk volna a buja növényzetet. A kitartó küzdelem több száz méteren át zajlott, helyenként csak érzésből haladva a feltételezett kék jelzés felé, miközben a karunk egyre csak fáradt a fejmagasságú csalán és a ragadozó szedercsápok aprítása közepette (67-68. kép).

Nagy megkönnyebbülésünkre végül csak siker koronázta szüntelen erőfeszítéseinket és a zöld poklon átrágva magunkat egy széles erdei útba futottunk bele, melynek tekergőző vonalát felnyalábolva ismét megszelídült talpunk alatt a táj. Gondolom mondanom sem kell, hogy a viszontagságos szakaszt követően mennyire megörültünk a járható útnak, minek okán nagy elánnal vettük fel ismét túránk korábbi ritmusát. Ezt követően klasszikus erdei utak vonalát követve mohón faltuk a Kisvid felé tartó jelzésünk fennmaradó szakaszát, amely során vörösen izzó fenyvesek, napsütötte akácosok és az erdő monotonitását megszakító magasfeszültségű vezetékek virágba borult tisztása szegélyezte lépteinket (69-71. kép).

Az egyre szellősebbé váló erdőségek öleléséből kifejtve magunkat végül nagy hirtelenséggel érkeztünk meg Kisvid határába, ahol az oltalmat nyújtó magas fák árnyékát követőn nem telt bele sok idő és már ott topogtunk a falu küszöbén. A maroknyi épület közé betoppanva elsőként egy Kéktúrás információs tábla sietett köszöntésünkre, amit átböngészve balra fordultunk a települést keresztülszelő országút mentén, hogy a kék jelzéstől rövid időre megválva felkeressük falu gondnokságára bízott igazolópecsétet. Nem mondanám, hogy teljeséggel világos számomra a pecsételő ládika elhelyezése mögött rejlő logika, hiszen a kék útvonalától még mintegy 2-300 métert kellett csak azért gyalogolni, hogy egy teljesen véletlenszerű épület kerítésére kihelyezett pecsétet megkaparinthassuk. No, de sebaj, így legalább kétszer is tiszteletünket tehettük a szebb napokat is megélt, ámbár továbbra is büszkén nyújtózkodó harangláb megviselt tornya előtt (72-77. kép). 

Amint a sikeres pecsétvadászatot követően visszatértünk a kék kijelölt útvonalára rögvest megidéztük a túránk délelőtti etapjának hangulatát és ismét nekiestünk az aszfaltnak. A keskeny országút felszínét azonban ezúttal nem koptathattuk túlságosan hosszan, hiszen nem sokkal azután, hogy túljutottunk a település határát jelző táblán, visszakanyarodtunk az erdő zölden hullámzó tengerébe….. bárcsak ne tettük volna (78-79. kép)! 

Kezdetben még minden gondtalanul indult és kifejezett könnyedén hatoltunk egyre mélyebbre a sűrű rengeteg tekervényes útvesztőibe. A bajok azonban akkor kezdődtek, amikor a kényelmes erdei utakat hátunk mögött hagyva elhaladtunk egy keskeny szántás szélében és annak túlsó végén balra fordultunk a nyílt terep felett őrködő, délceg magasles mögött (80-82. kép).

A magányos vadászlest megkerülve ugyanis szinte rögtön kifulladt talpunk alatt az ösvény és a már túlságosan is ragaszkodó, vad bozótosba veszve újabb kimerítő erőpróbára sarkallt minket. Aznap immár másodszor kellett megküzdenünk a minden túlzás nélkül áthatolhatatlannak tetsző dzsungellel, melyet csak a machate-vá avanzsált túrabotunk szüntelen suhogtatásával voltunk képesek abszolválni. De még így is gyötrelmesen lassú lépésekben tudtuk csak keresztülfűzni magunkat a több száz méteres szakaszon, ahol sokszor csak találomra követtük a kék jelzést (83-85. kép).

Szerencsére azonban idővel kezdtek elhalni az ösvényünket ostromló, sűrű dzsindzsás tajtékzó hullámai, és amikor már csak térdig gázoltunk a csalánban, akkor a civilizáció első hírnökeként váratlanul egy szépen felújított, magányos házikó bontakozott ki előttünk a magas fák zöldellő lombjai alatt (86. kép).

Nagy megkönnyebbülésünkre a házat körbeölelő kerítés túlsó végében már emberi közlekedésre alkalmas utat is találtunk, melynek kényelmes ritmusát felvéve baktattunk még egy keveset a nyúlánk faóriások gyűrűjében. De nem túl sokat, ugyanis az erdő mélységes gyomrából előbújva hamarosan újabb házak szakították meg a sűrű rengeteg egybefüggő tengerét, mígnem végül kérlelhetetlenül keblünkre öleltük a kék jelzés útjába vetődő Nagyszakácsi békés települését (87-90. kép). 

Azonban mindössze csak egy villámlátogatás erejéig élvezhettük csupán a falu főutcáján bujkáló vidéki idillt, hiszen a házak között átvágva szinte rögtön távoztunk is Nagyszakácsiból. Miután az utolsó házak is elkoptak mellőlünk a továbbiakban már csak egy poros szekérút kalauzolását követtük, melyen kitartóan K-i irányba haladtunk. Egészen addig, amíg el nem értünk egy „Y” elágazásba, ahol természetesen az elvadult baloldali ágat választva ismét várt ránk a vadon (91-93. kép). 

Szerencsére a helyzet ezúttal koránt sem volt annyira kilátástalan, mint Nemesvid-Kisvid környékén, de azért kényelmes sétáról ezúttal sem ábrándozhattunk. Mi már annyival is beértük, hogy a vállig érő csalán helyett, vállig érő parlagfű volt úton-útfélen, de az legalább nem csípett. Így kissé ziláltan ugyan, de azért minden gond nélkül túljutottunk a sűrűjén, és nemsokára egy keskeny földúthoz csatlakozva elsuhantunk a Felső-hegy magányos présházainak üde tisztásán (94-97. kép). 

Ezt követően a tépett erdőfoszlányok közt lavírozó szekérúton gyorsan váltakozott körülöttünk a táj, melyen néhol virágba borult kaszálók, másutt pedig a perzselő nyárutó terhét nyögő napraforgóföldek szegélyezték kék jelzésünk, míg egyszer csak egy magányos kis kápolnára nem bukkantunk a szellősen sorakozó fák gyűrűjében (98-100. kép).

Azzal egy időben, hogy megérkeztünk a némaságba burkolózó kegyhely fakó sárga falai elé imáink is meghallgatásra találtak, hiszen a korábbi kellemetlenségeket elfeledve a Marcali-hát kényelmesen járható széles gerincútján folytathattuk tovább menetelésünket. Hosszú kilométereken át aztán el sem engedtük a végeláthatatlan szántók és a két oldalról szegélyező magas fák sorfala közt andalgó, poros földút kezét, melynek nyitott szakaszaira izzasztó teherként nehezedett rá a perzselő nyári forróság. De mi lankadatlan lendülettel fogyasztottuk az utunkat álló kilométereket, és miután elhúztunk egy mozdulatlanságba burkolózott gazdaság elhagyatott épületei mellett rövidesen elértük a Gadányi-elágazót, ahol a zöld sáv jelzés keresztezte a mi kékünket (101-106. kép).

Hátunk mögött tudva az elágazó hangulatos útszéli pihenőjét egy keveset még bukdácsoltunk a váratlanul hullámossá váló terepen, mígnem a sárguló kukoricaszárak és a száraz napraforgók kavargó tengeréből felemelkedve megpillantottuk végső célunkat. A nem is oly messzi távolban ugyanis már nem más, mint Mesztegnyő kék eget karistoló templomtornya rajzolódott ki előttünk, melynek csábító közelségétől megrészegülve igencsak nekilódultunk az utolsó, könnyed szakasznak (107-109. kép).

Így a karnyújtásnyi közelségbe kerülő település felé vezető lejtős földúton vad gyorsasággal koptak el mellőlünk az egymásba karoló, terebélyes szántóföldek, melyek lezárásaként a falu ellentmondást nem tűrően szippantott minket magába. Amint túljutottunk a köszöntésünkre érkező első néhány épületen ráfordultunk a település idilli hangulatot árasztó, rendezett főutcájára, ahol takaros porták utcafrontján közelítettük meg a központban helyet foglaló faluházat, mely aznapi utolsó pecsétünket rejtette (110-115. kép).

A Mesztegnyő felett őrködő katolikus templom büszke tornyával szemben annak rendje, s módja szerint meg is találtuk a tájházként is funkcionáló faluház kicsiny fehér épületét, melynek keskeny székely kapuján betoppanva rövid múltidéző sétát tehettünk annak belső udvarában. Sajnos a teljes helytörténeti kiállítást ezúttal nem állt módunkban megtekinteni, azonban a hangulatosan berendezett autentikus udvar érdekességei mellett nem mehettünk el szó nélkül. De természetesen csak szigorúan azután, hogy a hivatalos kötelezettségeinknek eleget téve megkaparintottuk a tornác téglaoszlopán megbújó pecsétünket (116-124. kép).

Élményekkel teli, ámde kissé fárasztó napnak eseményeit összegezve, úgy gondolom elégedetten térhettünk meg a kedves ismerősök által biztosított helyi szállásunkra, hogy a túránk másnapi folytatása előtt kicsit rápihenjünk az új kihívásokra. Mesztegnyő méltó lezárásának bizonyul első napunknak, mely Zalakarossal egyetemben a két fénypontja volt ennek az etapnak. Az alaphangulat tehát adott volt, így joggal tekintettünk bizakodóan a 2. nap elébe. De ez már egy másik történet, melyről részletesebben szóljon a következő beszámoló.