2015. június 7., vasárnap

Simonfa - Abaligeti vá.

Szakaszleírás
Táv: Simonfa (411,0 km) - Abaligeti vá. (446,4 km)  35,4 km
Útvonal: Simonfa - Sipos-hegy - Gálosfa - Szamár-domb - Tótvárosi-erdő - Szabás - Felső-kövesd - Alsókövesd - Nagymáté - Kántor-hegy - Abaliget vá.
Tájegység: Zselic (Somogy megye)
Teljesítés ideje: 2015.06.07.
Az előzőnapi kalandozásainkat kipihenve, frissen és üdén ébredtünk meg vasárnap kora reggel a Simonfai Meteor kulcsosházban, ahol reggelink elköltése közben már izgatottan tervezgettük túránkat második etapját. Szombathoz hasonlóan szintén egy 35 kilométeres szakasz várt aznap ránk, melynek legvégén az Abaligeti vasútállomásra szerettünk volna eljutni. A nyári hőségben bőven elegendőnek éreztük ezt a távot is, így nem is késlekedtünk túl soká az előkészületekkel, hanem hamar összeszedtük magunkat és a barátságos kulcsosház udvarára kilépve belekezdtünk hosszú menetelésünkbe (1-2. kép). 
A hangulatos székelykapu alatt átbújva újra felvettük a kék jelzés fonalát, és balra fordulva rögtön elhaladtunk Simonfa K-i magaslatán trónoló katolikus templom magas, fehér falai mellett. Miután a település utolsó épületeit is hátunk mögött hagytuk betértünk az erdőbe, ahol egy lustán kapaszkodó, mélyút vonalát követve szép lassan Simonfa fölé emelkedtünk. A meredek löszfalakkal határolt, zárt földúton jódarabon gyalogoltunk a kék sáv és a zöld sáv egybefonódó jelzéseit követve, miközben az ébredező erdő zajait fürkészve néhány négylábú, illetve lábatlan barátunkkal is szembetalálkoztunk (3. kép).
Amint a ránk boruló lombok alagútjából kiérve elértük a nyitott dombtetőt hamarjában egy szélesen elterülő gazdaság hangulatos lovardái mellett sétáltunk el (4-6. kép).
 
Egy elnyújtott jobbos ív mentén szép lassan megkerültük az épületek mellett húzódó tágas karámokat, majd egy keskeny műúthoz csatlakozva elbúcsúztunk a Simonfa óta kísérő zöld sáv jelzésünktől. Már csak az egyedül kék sávot követve itt K-felé fordultunk, és egy rövid darabon a kopott aszfaltcsík felszínét taposva haladtunk tovább (7. kép).
Az élesen É-felé forduló műutat egyenesen elhagyva végül egy poros földútra váltottunk, melynek enyhén emelkedő vonalát követve hamarosan széles szántóföldek szakították meg rövid időre az egyebe függő erdőségek vonalát. Miután a nyílt terepet hátunk mögött hagyva ismét körülzártak minket a szálas faóriások sűrű rengetege, még egy hosszabb lélegzetvételnyi szakasz erejéig sétálhattunk a kellemes árnyákot biztosító földúton. Idővel aztán ismét megritkultak mellettünk a fák és széles erdőirtások, valamint hétvégi birtokok gyümölcsöskertjei között sétálva hamarosan egy magányos, útszéli kereszthez érkeztünk, melynek figyelő tekintetétől kísérve D-felé fordultunk (8. kép). 
A szép fokozatosan lendületes lejtmenetbe forduló földút felső szakaszán helyenként megcsodálhattuk a szétnyíló növényzet mögött rejtőző csodálatos völgyet, mely balunkon kísért minket, majd ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk a lejtős terepen, úgy tértünk be lassacskán az utat szegélyező, meredek partoldalak sárga löszfalai közé (9-11. kép).
  
 
Lendületesen lefelé tartva hamarjában elsuhantunk néhány magányos épület mellett, melyek az útszéli fák közé veszve őrizték az utat, majd az "alagút" végén ragyogó napsütésbe kilépve már meg is érkeztünk Gálosfára, aznapi, első pecsételőhelyünk vendéglátójához. A kellemes hangulatú, rendezett település benyomását keltő falu házai közé végül a templom és a faluház közt húzódó, keskeny műúton érkeztünk meg (12-13. kép).  
 
Szerencsénkre épp misére gyülekezett a helyiek a fehéren ragyogó templomtorony előtt, így ha már arra jártunk mi is belestünk annak belsejébe (14-15. kép). 
A hűsítő falak közt töltött rövid látogatásunkat követően visszatértünk a falut hosszában átszelő műúthoz, melynek vonalát követve szép lassan hátunk mögött hagytuk a templom és a faluház kettősét (16. kép).
Utunk következő állomásáig azonban nem kellett sokat gyalogolnunk, hiszen nagyjából Gálosfa közepénél járhattunk éppen, amikor a helyi bolthoz érve felfedeztük a pecsételőhelyre figyelmeztető jelzést. A boltot gyorsan megkerülve rá is bukkantunk a mögé rejtőző kocsma épületére, ahol egy kissé hangos, de ártalmatlan fekete házőrző köszöntött minket (17-18. kép).
Betoppanva a helyi vendéglátóipari egységbe gyorsan begyűjtöttük igazolópecsétünket (a bélyegzéshez saját tintapárnát használtunk) a kedves kocsmáros nénitől, majd megköszönve a segítséget visszatértünk a falu főutcájára. A házak között tartva D-i irányunkat ezt követően hamarjában keresztülszeltük Gálosfa békés települést (19-20. kép).
A falu végéhez közeledve végül balra fordultunk a buszmegálló előtti "Y" elágazásban és néhány métert megtéve át is léptük Gálosfa határát. A települést elhagyó országút vonalát követve azonban nem jutottunk túl messze, amikor a kék jelzésünk hirtelen jobbra fordulva a nyitott kaszálók és szántóföldek közt keresztülnyargalva egyenesen a Szamár-domb erdei felé vette az irányt (21-22. kép). 
Egy széles szekérút mentén haladva hamar túljutottunk a vadvirágokkal teli, napsütéses lapályon, melynek túlsó oldalán a Surján-patakon átkelve tértünk be az előttünk magasodó fák rengetegébe (23. kép).
Már az erdőben haladva hamar letudtunk egy kezdeti, felvezető szakaszt, melynek lezárásaként elhagytuk a széles földutat és egy keskeny ösvényre váltottunk. Amint megtettük az első lépéseinket az új csapáson, a terep hirtelen kapaszkodásba kezdve nekilódult a meredek domboldalnak, melyhez hasonló combos kaptatóval ritkán találkozni a Zselicben. Végül azért sikeresen legyűrtük az előttünk tornyosuló akadályt, és egy széles erdei úthoz csatlakozva nemsokára felértünk a nyitott dombtetőre, ahol egy tágas kaszáló lengedező fűtengere mellett sétáltunk el (24-25. kép).
Elsuhanva a napsütéses rét szélében hamarosan visszatértünk az erdőbe, ahol némi gyaloglást követően, szinte észrevétlenül felkapaszkodtunk a Bükk-tetőre. Ott egy elnyújtott jobbos ívet követve szép lassan ráfordultunk a gerincen végigszaladó széles szekérútra, melyen bal kéz felől hirtelen eltűntek mellőlünk a fák és pazar rálátás tárult fel előttünk a Kistótváros gyönyörű szép völgyére. A látványt lehetett volna még fokozni, hiszen jelzésünktől nem messze egy magányos kilátó magas fatornya nyújtózkodott a zöldellő domboldalban, de azt sajnos a kerítéssel zárták el az egyszerű túrázók elől (26. kép)
Na de sebaj, az út mentén gyakran szétnyíló növényzet így is számos helyen biztosított számunkra zavartalan kilátást, melynek kedvéért sűrűn meg is álltunk, a lábunk alatt elterülő, idilli völgyet fürkészve (27-28. kép).
A festői panorámát hátunk mögött hagyva hamarjában újfent körülöleltek minket a terebélyes faóriások, melynek vendégszereteté ezt követően még jódarabon élvezhettük. Klasszikus erdei utak vonalát követve hosszú-hosszú kilométereken át gyalogoltunk a kellemes árnyék nyújtó lombok alatt, melyek egybefüggő vonalát elvétve néhány erdőirtás szakította meg csupán (29-32. kép).
A Cigány-dombhoz érve végül ismét kitárul előttünk a világ, és a fák közül kilépve békésen hullámzó völgyoldalak zöldellő rétjei bontakoztak ki szemünk előtt. A jobbunkon elterülő, széles völgy aljából rövidesen Csebény maroknyi háza bontakozott ki előttünk, melyek figyelő tekintetétől kísérve szeltük át a dombtetőt (33-34. kép).  
 
Amint egy balkanyarral visszatértünk az erdőbe, már nem kellett sokat gyalogolnunk és kisvártatva megérkeztünk Szabás magányos településére. Az egykor szebb napokat is megélt parányi falu házainak többsége mára már lakatlan, de mindezek ellenére némi élet sikerült felfedezni ottjártunkkkor, miközben szép komótosan végigsétáltunk az épületek közt végignyargaló földúton (35. kép).
Nem telt bele sok idő és az alig tucatnyi épületből álló, hosszúkás utca végére érve hamarjában hátunk mögött hagytuk Szabás házait, majd egy kiterjed erdőirtás mellett haladva igen hosszas, és kifejezetten lendületesen ereszkedő lejtmenetbe kezdtünk (36-37. kép).
Elérve a völgy alját, néhány gyors kanyarral D-i irányt vettünk fel, és egy nyíl egyenesen haladó földút vonalát követtük szűk 1 kilométeren át (38. kép).
Haladási irányunk vonalát végül egy elnyújtott balkanyar törte meg, melyen túljutva rövidesen már magas löszfalak közt araszoló mélyút mentén vezérelt minket tovább kék sáv jelzésünk. Jódarabon tapostuk a helyenként meredeken kapaszkodó földutat, de végül csak felkapaszkodtunk annak tetejébe, mellyel egy időben meg is érkeztünk Felsőkövesdre. Betérve a házak közé csatlakoztunk a csendes településen keresztülnyargaló, keskeny műúthoz, melyet koptatva egy újabb, tipikus zselici törpe falu tárult fel előttünk. A mindentől távol eső, maréknyi ház egyetlen utcáján sétálva hamarjában átszeltük a békés települést, és annak túlsó végében egy magányosan álldogáló harangláb magas faoszlopához értünk. Néhány méterre onnan egy kopott hirdetőtábla várt már minket türelmesen az égig érő hársfák árnyékában, melyre egy kéktúrás fémládika volt felszerelve, belsejében rengeteg "nyalókával" (39-41. kép).
Hamar letudtuk hát az igazolást, a nemrégiben feltöltött készletből, majd a  terebélyes lombok alá húzódva fújtunk egyet addig fáradozásainkra. Azonban nem időztünk túl soká a kellemes környezetben megbújó padoknál, hiszen ekkor még csak felénél jártunk túránknak, így miután ismét felkerekedtünk, a település elhagyó aszfaltút vonalát követve nyomban hátunk mögött hagytuk Felsőkövesdet. Az épületektől távolodva bő 1 kilométeren át ereszkedtünk a nagy ívben É-felé tartó műút mentén, amely végül egészen Alsókövesdig kalauzolt minket (42-43. kép).
Még az eddigieknél is parányibb településen (ha lehet annak nevezni) hamarjában elsétáltunk egy magányos, de jó állapotban lévő épület előtt, majd a műutat elhagyva jobbra betértünk az erdőbe. Ott néhány métert követően balra fordultunk és egy fenyőkkel teli faiskola mellett elhaladva csatlakoztunk a "Fekete István Tanösvény" nyomvonalához. A burjánzó növényzettől körülölelve kissé nehezen volt járható ez a szakasz, de szerencsére hamar túljutottunk rajta és a korábbi műutat ismét keresztezve rövidesen már egy széles földúton haladtunk tovább (44. kép).
A lustán kapaszkodó jelzésünket követve kezdetben még nyitott, napsütéses lejtőket ostromoltunk, majd, ahogy egyre feljebb jutottunk a domboldalban, úgy zárult össze körülöttünk az erdő, és a végén már magas partfalak közé szorult, árnyékos alagútban értük el a dombtetőn található elágazást (45-46. kép).  
Jobbra fordulva természetesen ragaszkodtunk továbbra is a kék sáv jelzésünkhöz, melyen a gerincen végignyargalva hamarosan D-i irányt vett fel, miközben egy hatalmas erdőirtás mellett elhaladva megcsodálhattuk a lankás dombok közé szorult Bakóca nem is oly távol települését (47-48. kép).
Az enyhén kapaszkodó terepen klasszikus erdei utak vonalát követve egészen a nagymátéi elágazóig sétáltunk, ahol egy szelektív kitérőre nyílt lehetőségünk, a mindössze néhány szám méterre található Nagymáté-vadászházhoz, de mivel nemrégiben jártunk arra, így ezzel most nem éltünk. Helyette balra fordulva gyorsan átbuktunk egy kisebb dombon, majd a zárt erdőbe visszatérve hamarjában elsuhantunk a Hollófészekhez (358 m. - a Zselic legmagasabb pontja) vezető leágazás előtt is (49-51. kép).
 
A következő, nagy elágazásnál aztán búcsút intettünk a régóta kísérő kék körút jelzésnek és balra kanyarodtunk. Ezt követően kissé egyhangúvá vált utunk, melyen erdőirtásokkal tarkított, hol szétnyíló, hol záródó erdőkön vágtunk keresztül, miközben szép fokozatosan ÉK-felé fordultunk. Némi változatosságot csempészve a végtelennek tűnő erdők zöld tengerébe, amikor kisebb-nagyobb erdőirtások mellett haladtunk el, néhol már előbukkantak a Mecsek távoli hegycsúcsai (52-55. kép).
Néhány kilométer elteltével végül túljutottunk ezen a kissé monoton szakaszon, és miután egy hirtelen vágással visszahúzódtak mellőlünk a fák, már végtelennek tűnő mezők zöldellő rétjein kanyargott tovább jelzésünk. Ahogy a dombtetővel összhangban mi is hullámozva haladtunk előre, úgy szép fokozatosan lélegzetelállító panoráma bontakozott ki körülöttünk, melyben megcsodálhattuk a tőlünk jobbra húzódó völgy aljában megbújó Karácodfa épületeit, míg, ha a látóhatár széle felé vetettük tekintetünket, akkor a Jakab-hegy, Tubes, Misina csipkézett hegyvonulataitól kiindulva egészen a Hármas-hegy - Zengő kettőséig el lehetett látni (56-58. kép).
Persze nem csak a messzi távolt fürkésztük oly kíváncsian, hiszen a körülöttünk elterülő, napsütés réteken ezerszám nyíltak a változatos színekben pompázó vadvirágok, melyek vibráló kavalkádja gyönyörű képet festette ezen a meleg, nyári napon (59. kép).
Apropó meleg! A szakasznak egyetlen szépséghibája volt csupán, mégpedig az, hogy pont a legnagyobb hőségben kellett keresztülvágnunk ezen a részen. Igaz, hogy szorosan az erdő szélében kellett kanyarognunk, de sajnos árnyék nem sok jutott nekünk, így igazán örültünk neki, amikor közel 4 kilométer elteltével elsétáltunk egy nemrégiben átadott turistapihenő mellett, majd nem sokra rá végül visszatértünk a zárt erdőbe (60-61. kép).
Jó volt ismét a terebélyes lombok oltalmában bandukolni, melynek vendégszeretetét ezt követően majd másfél kilométeren át élvezhettük. Klasszikus erdei utak vonalát követve hűségesen követtük a D-nek forduló jelzésünk, mígnem egy lapos dombtető széles rétjéhez érve elhagytuk az odáig kísérő, széles földutat. Ami ezután következet attól szívesen eltekintettünk volna, de sajnos nem volt más választásunk, mint kitaposott ösvény híján a kifejezetten nehezen járható tisztás derékig érő füvei közt gázolva átvágni azon.  Kétség kívül a két napos túránk legkellemetlenebb 400 métere várt ott ránk, de cserébe legalább a kilátás pazar volt. Amint kissé lejtésnek indult talpunk alatt a terep hamarosan már feltűntek az előttünk húzódó völgy aljában az Abaligeti vasútállomás környéki épületek, melyek látványa igazán üdítőleg hatottak ránk a nagy küzdelem közepette (62-63. kép).  
Természetesen néhány perc elteltével azért csak keresztülverekedtük magunkat a fűtengeren és az egyre inkább nekilóduló domboldalban rövid időre visszatértünk a fák közé. Túljutva az erdősávon, balunkon rögtön házakat pillantottuk meg, melyek mellett kalauzoló kék jelzésünk búcsúzóul még 1,5 méteres csalánok közt vezetett minket keresztül (64. kép). 
Mialatt átvágtunk a harcias növények buja rengetegén kissé felpezsdült vérünk, de szerencsére hamar végére értünk eme kalandos szakasznak is, és rövidesen kiléptünk a vasútállomás felé vezető műútra. Az utolsó néhány méter már hamar jött, így a fehérre meszelt vasúti épülethez érve  kisvártatva be is futottunk két napos vándorlásunk végállomására. Munkák lezárásaképpen gyorsan felkerestük a helyi forgalomirányítót, aki készségesen nyújtott át számunkra utolsó pecsétünket, mellyel hitelesítettük ottjártunkat, majd a magas nyárfa árnyékába leülve szép megvártuk pécsi vonatunkat. (65-68. kép).