Bázakerettye - Palin

Szakaszleírás
Táv: Bázakerettye (239,7 km) - Palin (274,8 km) → 35,1 km

Útvonal: Bázakerettye - Kistolmács - Borsfa - Borsfai-hegyhát - Valkonya - Csuszigáló - Obornak - Homokkomárom - Hosszúvölgy - Zsigárdmajor - Palin

Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye)

Teljesítés ideje: 2016.09.24.

Annak ellenére, hogy szeptember derekán már jócskán túlszaladva elvileg ajtónkon kellett volna, hogy kopogtasson az ősz, ezzel szemben gyönyörű szép, napsütéses idő szabadult kicsiny hazánkra az ősz első havának utolsó hétvégéjén. Andival képtelenek is voltunk ölbe tett kézzel nézni az odakint tomboló vénasszonyok nyarát, ezért túrazsákjainkat felpakolva a Dél-Dunántúli Kéktúra újabb kalandjainak indultunk nyomára. Az első lépések megtételéhez ezúttal a Zalai-dombság DNy-i csücskébe csábított minket a kíváncsiság, melyen belül egész pontosan a dallamos hangzású Bázakerettyére vezérelt természetjáró szenvedélyünk. No meg a busz, mely szinte az első pecsétünket vendégül látó „B-24 söröző” ajtajában rakott le minket egy álmos, szombat reggelen (1-2. kép).

Miután az ilyenkor elmaradhatatlan rituálénak eleget téve újabb bélyegzővel gazdagítottuk szépen gyarapodó gyűjteményünket, nyakunkba vettük Bázakerettye D-i irányba törő Fő útját. A települést határoló domboldalak felett éppen csak átbukó napsugaraktól kísérve szép kényelmesen csordogáltunk végig a reggeli mozdulatlanságukból ébredező házak álmatag sorfala előtt, miközben egy kellemes benyomást keltő, békés zalai kis falu képe bontakozott ki szemeink előtt (3-6. kép).

A majdhogynem nyílegyenesen haladó utca mentén hamar belerázódtunk túránk ritmusába, így mindössze néhány percünkbe telt csupán és hamarosan elérkeztünk az épületek tömött sorának végére. A hangulatos település határában, ahol a civilizáció helyébe terebélyes erdőségek léptek, egy meseszép környezetben megbújó hotel sárga épületével búcsúztunk Bázakerettyétől (7. kép).

Maradva a kopott aszfaltút felszínén belehasítottunk a két oldalról szegélyező magas faóriások sűrű testébe, ahol egy kisebb kunkort leszámítva jobbára végigkísért minket a Lenti és Kistolmálcs között húzódó Kisvasút keskeny sínpárja is (8-9. kép).

 A valóban gyönyörű és tágas erdőségek között haladva nem telt bele sok idő és végül egy a fák közé ékelődő tágas tisztáshoz érve megpillanthattuk a Lenti és Kistolmács között közlekedő Kisvasút végállomását, ahova mintegy 32 kilométernyi zakatolás után érkezik meg a vonat. A teljes vasúthálózat egyébként közel 109 kilométeren át szeli keresztül a csodálatos zalai tájakat, mellyel büszkén érdemli ki Magyarország leghosszabb kisvasútja címet. Igaz a táv túlnyomó részén csak fa szállítás zajlik, míg a személyközlekedés csupán a már említett Leni-Kistolmács közötti 32km-re korlátozódik (10-13. kép).

És arra a kérdésünkre, hogy miért is pont itt, látszólag a semmi közepén van a Kisvasút végállomása, viszonylag hamar frappáns választ is kaptunk, hiszen ami eztán következett attól leesett az állunk. Joggal állíthatjuk, hogy a környék egy valóságos kiránduló paradicsom, ugyanis a napsütötte, hangulatos tisztás mellett elsuhanva, mintha egy mesevilág nyílt volna ki előttünk (14-17. kép).

Elsőnek a Kozár-forrás játékosan csobogó kifolyója nyitotta a látnivalók sorát, amely felett Nepomuki Szent Jánost ábrázoló fa szobra őrködik... (18. kép).

… majd pár lépés megtételét követően már a terebélyes tóvá duzzadt Béci-patak reggeli fényekben csillogó nyugodt víztükre bontakozott ki a keskeny aszfaltút jobboldalán. Ami kétség kívül megért néhány percnyi pihenőt, hiszen egyszerűen nem tudtunk betelni az idilli mozdulatlanságba burkolózott  állóvíz pazar látványával (19-22. kép).

A part mentén andalogva, ámuldozva néztük a háborítatlan vízfelszínről visszatükröződő erdőségek őszi színekbe hajló, élénk játékát, miközben utunk szép lassan áthajlott Kistolmács békés üdülőfalujának határain belülre. A tóparttól kőhajításnyi távolságban rendezett porták, takaros épületek sora üdvözölt minket a kedves kis település hosszanti főutcája mentén, ahol csakhamar belebotlottunk aznapi második igazolópontunkba a „Tó Büfé” teraszán (23-28. kép).

Miután a kihalt vendéglátóegység teraszán beleégettük Kistolmács Kéktúrás bélyegzőjét füzetünkbe, letelepedtünk pár percre, hogy az idilli tóparttal farkasszemet nézve elköltsünk meghitt reggelinket. Szendvicseink elfogyasztás közben azon morfondíroztunk, hogy egy forró nyári napon vajon mekkora élet népesítheti be a kikapcsolódásra igencsak alkalmas tó környékét, de amint túránk fonalát ismét felnyalábolva továbbindultunk, kérdéseink rövidesen válaszra leleltek. Ugyanis az útszéli, harsány információs táblák fennhangon hirdették a környékbeli látnivalók és programok gazdag választékát (29-32. kép).   

A vidámságtól kissé félrevonulva azonban nem csak az örömteli dolgokról kell, hogy említést tegyünk, hiszen éppen csak hátunk mögött hagytuk a hangulatos partokat, amikor egy igen ízlésesen kialakított emlékhelyre bukkantunk. A terebélyes fűzfák ölelésébe bújó, zöld tisztás közepén, a maga egyszerűségében egy szépen faragott fatábla hirdette büszkén az elhunyt motorosok emlékét (33-36. kép).

A reggeli napsütésben fürdőző utca kopott aszfaltján továbbindulva ezt követően lecsorogtunk a falu túl végében álldogáló katolikus templom alacsony tornya alá, hogy nem sokra rá a Hegyi utca combosan nekilóduló kaptatójára fordulva szép lassan felkapaszkodjunk a vendégmarasztaló település bájos vonulatai közül (37-43. kép).

A keskeny betonút küzdelmesebb szakaszát nagyjából letudva kék jelzésünk nemsokára egy éles balossal bevette magát a magas fák árnyékos szövedékébe, mi azonban egy rövidke kitérőre adva fejünket tovább baktattunk a szép lassan lecsendesedő hegyoldalban. A lusta betonkígyó hamarosan fel is repített minket a gerincen trónoló, foghíjas, ámbár ingen hangulatos pincesorra, melynek kellemes borozgatásra csábító tornácai előtt elsuhanva kérlelhetetlenül közelítettünk alternatív célpontunk felé (44-47. kép).   

Az öreg diófák terebélyes lombjainak takarásából kibontakozva végül sikerült megpillantottuk a Tolmácsi-hegy büszkeségét, azaz a lélegzetelállító panorámávál bíró Kistolmácsi-kilátó magas faépítményét. A délceg torony lábához érve nem is tétlenkedtünk sokáig és pár meredek lépcsőfokot letudva hamar felkapaszkodtunk annak tetejébe, hogy átadhassuk magunkat a hullámzó Zalai-dombvidék páratlan szépségeinek (48-49. kép).

Miután eleget adóztunk a gyönyörű őszi táj szépségének oltárán, érzékeny búcsút vettünk a kilátótól és a korábban bejárt úton visszaereszkedtünk a kékre. Visszaereszkedtünk, hogy aztán annak keskeny földútján rögvest visszatérjünk a gerincre, ahol szembesültünk vele, hogy az ott toporzékoló zöld háromszög egyenesen összeköti a kilátót a kék jelzéssel.  Hát helyismeret híján most így sikerült a logisztika. Na, de sebaj, ezzel mit sem törődve É-felé fordultunk és a barátságos gerincút mentén továbbindulva, eleinte még elszórt présházak szegélyezték utunkat, majd tépett erdőirtásokon, alacsony cserjéseken átverekedve magunkat sárguló kukoricások és kövér legelők mellett fordultunk rá a Borsfa felé ereszkedő lejtőkre (50-57. kép). 

A szép kényelmesen nekilóduló lejmenet ritmusát felvéve jelzésünk rövidesen hátrahagyta a napsütötte földeket és egy keskenyebb löszmélyúton át lecsorogva hamarosan beleszaladtunk Borsfa ölelő karjaiba. A házak közé betérve aztán rövidesen csatlakoztunk az elnyújtott települést Észak-Déli irányba átszelő főutca széles vonulatához, hogy a szellősen sorakozó épületek utcafrontján andalogva rövid betekintést nyertünk Borsfa életébe (58-61).

De tényleg csak rövidet, ugyanis alig tettünk meg pár száz métert a kopott járdákon, mire kék jelzésünk egy hirtelen jobbost véve nekirohant a település fölé görnyedő lomha domboldalnak. A tömött kukoricatáblák és száraz tarlók közt lavírozó szekérúton egészen a lapos dombtető tetejébe kapaszkodtunk fel, ahol a napsütötte völgy gyönyörű látványától búcsúzva hamarosan bevettük magunkat az utunkat álló, szellős erdőségekbe (62-65. kép).

Békésen araszoló, kanyargós erdei utak vonalát meglovagolva hamar magunk alá gyűrtük az utunkba vetődött dombvonulatot, melynek gerincén átbukva rövidesen birtokunkba vettük a lomhán ereszkedő K-i lejtőket. Nem is telt bele sok idő és a könnyed etapot letudva megérkeztünk Valkonya határába, ahol elsőként a magas faóriások ölelésében megbújó temető sietett köszöntésünkre, majd némi gyaloglást követően már Valkonya bájos kis települése bontakozott ki szemeink előtt (66-69. kép).  

Az erdő öleléséből kiszakadva végül alig néhány méterrel a Rockenbauer Pál turistaház fakó épülete mellett tettük be lábunkat az idilli hangulatot árasztó település utcájára. Így mindössze annyi dolgunk akadt csupán, hogy pár lépést megtéve bevegyük magunkat a turistaház árnyékos teraszára és begyűjtsük aznapi harmadik pecsétünket is (70-74. kép).

Miközben előhalásztuk a tetőt tartó oszlopra erősített ládika gyomrából Kéktúrás bélyegzőnket különös nyüzsgésre lettünk figyelmesek a turistaház hátsó udvarának irányából. Szárba szökkenő kíváncsiságunk kielégítése végett, kicsit közelebb merészkedtünk a zaj forrásához, mikor észrevettük, hogy a terebélyes lombok árnyékába húzódva pezsgő forgatag népesíti be az udvart. Így hát hamar végére jártunk a dolognak, melynek eredményeképpen felvilágosítottak minket, hogy éppenséggel a helyi „Lúdvérc fesztivál” kellős közepébe csöppentünk (75-79. kép).

Szerencsére itt tárt karokkal fogadták a magunkfajta, megfáradt túrázókat, így a vidám hangulattól teljesen átszellemülten mi is rögvest belevetettük magunkat az illatok, ízek és látnivalók színes kavalkádjába (80-85. kép).

Az autentikus köcsögduda vérpezsdítő zenéjét hallgatva közel háromnegyed órán át élveztük a különleges helyszín hangulatát, miközben a kézműves sátrak és a fortyogó bográcsok között andalogva, ha már ott jártunk, akkor elfogyasztottunk egy igazán helyi jellegzetességnek mondható Zalakockát (86-90. kép). 

Nehéz szívvel ugyan, de idővel kénytelenek voltunk elszakadni a vendégmarasztaló hely forgatagától, hogy kék jelzésünk fonalát ismét felnyalábolva folytassuk tovább utunkat Palin irányába. Egy poros szekérúton nekilódulva továbbra is ragaszkodtunk K-i csapásunkhoz, melyen hamarosan felkapaszkodtunk Valkonya festői völgyéből, hogy rögvest visszaüljünk a Zalai-dombság lendületesen bukdácsoló hullámvasútjára (91-94. kép). 

Teljesen beleveszve a vadregényes vonulatokat elárasztó erdőségek zöld tengerébe, egyik völgyből fordultunk át a másikba, miközben meredek domboldalakkal birkózva csodálattal néztük a magas faóriások végtelen nyugalmat árasztó rengetegét (95-100).

A hosszú kilométereken át hánykolódva a zeg-zugos dombvidék hullámain, kitartóan álltuk a combos kaptatók és vadul vágtató lejtők rapszodikus váltakozásait, mígnem az Obornak határában csalinkázó, keskeny műutat leérve lélegzetvételnyi pihenőhöz jutottunk (101-102. kép). 

Rövid aszfaltkoptatásba kezdve mindjárt a közeli település felé vettük az irányt, azonban annak karnyújtásnyi közelségbe kerülő házai közé már nem tértünk be, ugyanis Obornak határában egy poros földútra térve ismét visszatértünk a vadon végtelen útvesztőibe (103-106. kép).

Miután a keményre szikkadt út lustán nekilódulva egy újabb, sunyi emelkedőt tálalt elénk, rövidesen felértünk a dombtetőbe hasító, napsütötte gerincútra, ahol fáradozásaink jutalmaként egy információs tábla adta tudtunkra következő állomásunk reményt keltő közelségét (107. kép).

Az örömteli hírtől új erőre kapva rögvest fejest is ugrottunk az árnyékos lombok közé vesző jelzésünk útmutatását követve, és egy könnyed lejtőt abszolválva hamarosan már magas fák közé ékelődő, magányos épületek jelezték számunkra a civilizáció közelségét. Mindezek ellenére következő állomásunk még egy keveset váratott magára, azonban a kellemes erdei utak vonalát hűségesen taposva pár száz métert követően végül csak befutottunk a festői környezetbe félrevonult Homokkomáromi Kolostor és Templom történelemmel átitatott falai elé (108-110).

Mielőtt még behatóbban is megismerkedtünk volna a spirituális hely rejtett csodáival, gyorsan átestünk túránk hivatalos szertartásán és a kegytárgybolt falán csüngő hirdetőtáblánál begyűjtöttük az aznapra szánt utolsó előtti pecsétünket is. Amint ezzel megvoltunk keresztülvágtunk az impozáns kegytemplom végtelen nyugalmat árasztó udvarán, és túrabotjainkat félre téve beléptünk a hűvös szentélybe (111-114. kép).  

A XVIII. századtól ismert zarándokhelyként szolgáló templom tágas főhajójába toppanva áhítattal vettük szemügyre a színes festményekkel és szobrokkal díszített falakat, valamint a központi főoltárt. Az oltár kapcsán feltétlenül meg kell jegyezni annak jelentős ékességét, azaz egy üvegre festett Mária kegyképet, melyet az 1500-as években a törökök elől a földbe rejtettek, és majdcsak 170 évnyi várakozást követően bukkantak rá ismét (a legenda szerint) egy hársfa gyökerei között. Egyébiránt a főoltáron nyugvó kegykép alatt megtalálható Szent Félix ereklyéje is (115-118. kép).

Spirituális utazásunkat követően elhagytuk a kegytemplom méretes csarnokát, hogy a robosztus falakat megkerülve látogatást tegyünk a macskaköves kálváriánál, majd mindennek végeztével érzékeny búcsút vettünk a hangulatos épületegyüttestől és nekilódultunk a közeli faluba vezető lejtős aszfaltútnak (119-121. kép).  

Néhány métert követően a keskeny műút mellé egy kellemes sétány szegődőt, melynek vonala felett királyaink faragott fa szobrai őrködtek némán (122-123. kép).

Végül így érkeztünk meg a Homokkomárom parányi települését alkotó maroknyi ház közé, ahol a csendes főutcához csatlakozva még egy darabig csodálhattuk az imént hátrahagyott templom fenséges látványát. De nem telt bele sok idő és vad gyorsasággal elfogytak mellőlünk a szellősen sorakozó épületek, így pillanatok alatt a csöppnyi zalai falu határában találtuk magunkat (124-128. kép).

Ezt követően kissé monoton aszfaltkoptatásba kezdve bő 1 kilométeren át róttuk a szomszédos Hosszúvölgybe vezető műutat, ahova befutva mindössze egy röpke villámlátogatás tettünk csupán annak DNy-i csücskében és a faluvégi turistaház barátságos portájával búcsúztunk a helytől (129-132. kép).

A falu öleléséből kiszakadó kék jelzésünk poros szekérútján nyíl egyenesen D-i irányba tartottunk, ahol kövér legelők zöldellő testébe hasítva megcéloztuk a távoli erdőszegély sötét vonulatait (133-135. kép).

Amint elértük a magas faóriások alkotta árnyékos rengeteget, rögtön K-felé fordultunk és varázslatos erdei utak mellé szegődve elkezdtük befúrni magunkat a végtelen vadonba. Gyönyörű tölgyesek göcsörtös fáinak sorfalától szegélyezve rövidesen elsuhantunk egy idilli tisztás szélébe húzódott erdészház mellett, majd a mesebeli erdő bájainak tovább hódolva még jódarabon élveztük annak vendégszeretetét, ami egyáltalán nem volt ellenünkre (136-138. kép). 

Miután bő két kilométernyi gyaloglást követően előcsörtettünk a terebélyes lombok alól, a világtól félrevonult Zsigárdmajor maroknyi épülete köszöntött minket a lapos szántóföldek szélében. A semmi közepére szorult néhány házat, mindössze egy görönyös földút köti össze a távoli civilizációval, melyre villámlátogatásunkat követően mi is rátértünk (139-142. kép).

A Palin felé vezető poros úton aztán nem is telt bele sok idő és a Principális-csatornán átkelve elsuhantunk egy nyugodt víztükrű halastó mellett, majd hirtelen megérkeztünk a 74-es számú főút forgalmas aszfaltszörnye mellé (143-148. kép).

A belátható közelségbe került célállomásunk csábításának engedelmeskedve kicsit szaporábbra vettük lépteinket és az országút, valamint a vele párhuzamosan futó sínpáron is átkelve kérlelhetetlenül fejest ugrottunk Palin házai közé. Hamar csatlakoztunk is a városrész főütőerének számító Alkotmány utca vonalához, ahol É-nak fordulva lódultunk neki az utolsó pár méternek. Azonban mielőtt még begyűjtöttük volna utolsó pecsétünket, rövid időre megálltunk a hely templom kissé modern épülete előtt, ahova az arra bicikliző sekrestyés néni kedélyesen meginvitált minket (149-151. kép).  

Ezt követően aztán már tényleg nem volt más hátra, mint lecsorognunk a Rózsa Presszó udvarára, ahol feltettük egész napos fáradozásainkra a koronát és végre valahára elsüllyeszthettük igazolófüzetünkbe az utolsó bélyeget is. Amint ezzel megvoltunk, elégedetten nyugtázva a napot megtértünk szállásunkra, hogy másnapi túránkat tervezgetve rápihenjünk a még ránk váró kalandokra (152. kép).