Táv: Zalalövő (173,8 km) - Zalatárnok (209,3 km) → 35,5 km
Útvonal: Zalalövő - Nagyfernekág - Nagyhegy - Erdeifalu - Kustánszeg - Kislengyel - Gödör-hegy - Becsvölgye - Győrfiszeg - Petrikeresztúr - Csöszi-hegy - Csöszi-mező - Zalatárnok
Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.05.13.
„Ne várd a májust” tartja Zorán
klasszikusa, mi azonban igen is nagy elvárásokkal néztünk elébe a tavasz utolsó
havának, hiszen az áprilisi télből éppen csak felocsúdva végre ismét
kéktúrázhattunk! Mondhatom igencsak rá voltunk már pörögve, hogy újfent fejest
ugorhassunk a kék kalandokba, hiszen majd fél év telt el azóta, hogy
legutoljára hátunk mögött hagytuk a Zalai-dombság festői lankáit. Visszatérésünk
helyszínéül ezúttal a Göcsej és Őrség találkozásánál elterülő Zalalövő gazdag
történelmi múltra visszatekintő kisvárosára esett, ahonnan két napos túrát
követően Bázakerettyére szerettünk volna eljutni. Ehhez első lépésként a Zala
folyó partján fekvő település vasútállomására kellett eljutnunk, ahol a
biciklitároló felerősített helyi kéktúrás bélyegzőt igénybe véve ünnepélyesen
is elkezdhettük kéktúránk újabb fejezetét (1-4. kép).
Mivel a zalalövői bélyegző némi
kitérőt jelent a kék nyomvonalához képest, így a vasúti sínekkel párhuzamosan
haladó kék kereszt mentén besétáltunk a települést átszelő 86-os útig, majd
D-felé fordulva rövidesen átkeltünk a lustán csordogáló Zala felett (5. kép).
Hamarosan Zalalövő D-i
fertályában rá is bukkantunk a hőn áhított kék jelzésünkre, mellyel ténylegesen
nekiveselkedetünk az aznapra szánt etapnak. A Bartók Béla utca lomhán
kapaszkodó aszfaltján masírozva rövidesen elkoptak mellőlünk a Zala menti
kisváros utolsó épületei is, melyek helyébe kövér búzamezők és tömött erdősávok
léptek a közeli dombtetőn. De a civilizációtól nem távolodtunk el túlságosan
mesze, ugyanis néhány percnyi gyaloglást követően visszatértünk a 86-os út
kövér aszfaltcsíkjához, mely szép lassan átkísért minket Nagyfernekágra (6-7. kép).
Bár kissé odébb található,
közigazgatásilag mégis Zalalövőhöz tartozó Nagyfernekág tulajdonképpen egyetlen
hosszú utca mentén elnyúló házak sora, melyek felvezetéseként először a Dedesi
vendégház mutatós portája sietett köszöntésünkre. A kellemes környezetben és
nem mellesleg közvetlenül a kéktúra nyomvonala mellett terpeszkedő vendégház
ideális helyszínéül szolgálhat a több napos vándorlások megszakítására, mi
azonban éppen csak utunk kezdetén voltunk, így a hely csábításának ellenállva
hamarjában keresztülsuhantunk a lapos dombtetőn összebújó épületek között (8-10. kép).
Miután hátunk mögött hagytuk az
utolsó házakat is, virágos legelőkön mélán bámészkodó szürke marhák mellett
haladtunk el, mígnem egy nemrégiben épülhetett, forgalmas országút szélében nem
találtuk magunkat. A meredek partoldal tetejéből szemlélve a méretes
aszfaltszörnyet, hirtelen elvesztettük magunk mellől a kék jelzést, így csak érzésből
ereszkedtünk alá a jobb kéz felöl található átkelő felé (11-12. kép).
Átérvén a "túlpartra"
rögvest csatlakoztunk a nyíl egyenesen a fák közé hasító, széles úthoz, melyen kisvártatva
rá is leltünk a tékozló kék sávra. Ezt követően a sűrű erdőbe veszve egy rövid
darabon kanyarogtunk a magas faóriások árnyékában, majd egy széles erdei útba
csatlakozva hosszú kilométereken át koptattuk annak poros felszínét.
Körülöttünk vad gyorsasággal váltakozott a végtelen rengeteg, ahol vörösen izzó
fenyvesek, virágba borult akácosok, szálas bükkösök és göcsörtös tölgyesek
váltogatták egymást, melyek egybefüggő monotonitását néhány helyen kisebb-nagyobb erdőirtások, illetve tisztások szakították meg csupán (13-14. kép).
A poros földút idővel egy keskeny
aszfaltútba hajlott át, melyre átnyergelve nagy ívben elkezdtünk É-felé fordulni.
A tájban jelentősebb változás nem állt be, maradtak továbbra is a madárdaltól zengő
széles erdők, melyek között kígyózva egyszer csak a Keresztúri-patak keresztezte utunkat (15-18. kép).
Miután átkeltünk az észrevétlenül
a patak fölé simuló kőhídon, újfent fokozatos irányváltásba kezdtünk és egy
szépen elnyújtott jobbos ív mentén ezúttal DK-i irányba kanyarodtunk. Az erdőségek ekkor már kezdtek egyre szelősebbé
válni körülöttünk, majd miután másodjára is átkeltünk a Keresztúri patak felett
egy virágba borult, kövér legelő zölden hullámzó tengere csempészett némi változatosságot a tájba (19-21. kép).
Nem sokkal a tágas rétet követően
különös kis helyre bukkantunk az erdőszélben. A fák közé húzódva néhány fehérre
meszelt épületet véltünk felfedezni, melyek együttese egy kopott fatábla tanúsága
szerint az „Erdeifalu” névre hallgatnak. A frissen nyírt gyep, a takaros porta
egyaránt arról tanúskodott, hogy a helyet gyakran látogathatják a természetbe,
vagy éppen csak kikapcsolódásra vágyók (22-24. kép).
Továbbindulva K-felé rövidesen
egyre inkább kezdtek elkopni mellőlünk az erdőségek, melyek helyébe egyre
kérlelhetetlenebbül tolakodtak be a tágas erdőirtások és a zölden hullámzó
búzamezők egyértelműen utalva a civilizáció közeledésére (25-28. kép).
A talpunk alatt vonagló poros
földútról aztán nemsokára igazán szívet melengető látvány tárult elénk, ugyanis
jobbunkon, majd 17 kilométernyi menetelést követően végre felsejlettek Kustánszeg
házai (29-30. kép).
Az aznapi első célpontunk karnyújtásnyi
közelségbe kerülő épületei láttán igazán felvillanyozott bennünket a tudat,
hogy végre valahára újabb pecséttel gazdagíthatjuk kéktúrás füzetünket, úgyhogy
kissé megszaporáztuk lépteinket, hogy egy könnyedén ereszkedő földút végén
belerohanjunk Kustánszeg ölelő karjaiba. A gombamód szaporodó házak közé beérve
végül a „Göcsej Völgye Kemping”-nél értük le a falu völgyben pihenő É-i részébe, ahol
a Kossuth utca kopott aszfaltútjához csatlakozva rögtön neki is
rugaszkodhattunk a szemközti dombtetőre felkúszó, sűrűbben lakott falurésznek.
Kitartóan követve a komótosan kapaszkodó, kanyargós utat, szép lassan
elsétálunk a helyi tájház, majd a kultúrház és a templom előtt is, hogy bő 1 km-t követően egy „Y”
elágazóhoz érve néhány méteres kitérőt tegyünk a „Lesz Vigasz” nevezetű, helyi
vendéglátóipari egységhez (31-33. kép).
Nem szomjasak voltunk, csupán
csak a kocsma bejárata fölé görnyedő tető faoszlopán kapott helyett a
kustánszegi bélyegzőt őrző kéktúrás ládikó. Könnyen rá is leltünk a ládában
rejlő célszerszámra és azon nyomban bele is sütöttünk egy kék billogot
füzetünkbe (34-35. kép).
Amint átestünk a hivatalos formaságokon, visszatértünk
a kék jelzésre, hogy túránk ritmusát újra felvéve szép lassan hátunk mögött
tudjuk a csendes kis falut. Rövidre rá, hogy elmaradoztak mellőlünk Kustánszeg
utolsó épületei, majd a temető is egyszeriben egy csodaszép, már-már
festővászonra illő völgy tárult fel előttünk. A dombtetőről, melynek tetejében
egy keskeny szekérút vezérelt minket csodálkozva bámultuk az idilli képet,
amint a tarka színekben pompázó, virágos legelők és napsütötte rétek hullámozva
buktak alá a mélyebben fekvő területek felé (36-39. kép).
A falutól nem túlságosan eltávolodva
kopott szekérutunk egy elágazáshoz érkezett, ahol a nyílt terepen egy
megveszekedett jelzést sem találtunk, így térkép alapján tájékozódva jobbra
(D-nek) fordultunk, hogy egy lendületes lejtmenetnek nekilódulva mi magunk is
fejest ugorjunk a lábunk alatt elterülő vadvirágos völgybe (40-41. kép).
A völgy aljában békéssé szelídülő
terepen aztán hamarosan keresztülfűztük magunkat egy kisebb erdőfolton, melynek
túloldalán már Kislengyel házai bontakoztak ki kőhajításnyi távolságban. Azonban
mielőtt még újabb pecsét után kutatva bevettük volna a települést, előbb még
D-felé terelt minket a jelzésünk mellett csordogáló Kislengyeli-patak. Kézen fogva sétálva a csendes vízfolyással váratlanul egy rozsdás vasszörnybe botlottunk nem messze a
településre vezető műúttól, ami nagy meglepetésünkre nem volt más, mint egy működő olajkút (42-43. kép).
Miután kíváncsiságtól hajtva alaposan
szemügyre vettük a „Dallas”-ból rémlő olajkutak kistestvérét, kiballagtunk a
keskeny aszfaltútra, mely pillanatok alatt berepített minket Kislengyelre. De
nem ástuk ám magunk oly mélyre a rendezett porták között, ugyanis az első adódó
lehetőségnél rögvest befordultunk balra, mellyel tulajdonképpen meg is
érkeztünk aznapi második megállónk küszöbére, azaz a kislengyeli Malom
kulcsosház udvarára (44. kép).
A falu félreeső szegletében
álldogáló kulcsosház teraszán, a tetőt tartó oszlopon bukkantunk rá legújabb
pecsétünkre. Amint az igazolással és egy könnyed ebéddel megvoltunk szép
kényelmesen nekiveselkedtünk a szemközti utca lustán emelkedő vonalának, melyet
koptatva végül egy alacsony harangláb mellett hagytuk el Kislengyel házait.
Fejest ugorva az előttünk tornyosuló, sűrű akácosba tovább kapaszkodtunk a
lomhán emelkedő tájjal, mígnem szűk 1 km elteltével egy sárgán ragyogó
repcetábla mellé érkeztünk, ahol megtörve addig haladási irányunk vonalát
élesen D-felé fordultunk. Az egyenletessé szelídülő terepen kezdetben néhány
szőlőskert, illetve pince is tarkította a fák egyhangú sorát, de amint egyre
D-ebbre hatoltunk az erdő szívébe, úgy lett minél elvadultabb az út, míg végül
már csak romos épületek maradtak hírmondói az egykori Kereseszegi útnak (45-46.
kép).
A kék jelzésünk szebb napokat is
megélt szekérútján bő 2 kilométert haladtunk egy szép fokozatosan
lendületbejövő lejtmenet mentén, amikor egy tágas kaszálóhoz érkezvén hirtelen
felsejlett Becsvölgye magasba törő templomtornya a jobbunkon található erdőségek
felett. A sűrű erdő öleléséből előbújva sajnos ekkor szembesültünk vele, hogy
idő közben igencsak elborult az ég, és immáron egy kiadós égiháborúval
fenyegetett minket. Így felkutatván hirtelen tovaillanó kék jelzésünket, melyre
végül egy térdig érő fűvel benőtt úton találtunk rá, szaporán továbbhasítottunk
D-felé. Visszatérve a fák közé, az egyenletes, sík terepen aztán egészen a Vörösszegi
műútig gyalogoltunk, melyet egy kellemes környezetben fekvő, hangulatos lovarda
mellett értünk el (47-49. kép).
A kopott országút vonalához csatlakozva jobbra
fordultunk és a lustán kapaszkodó aszfaltkígyó kalauzolását követve szép lassan
felkapaszkodtunk a nevével ellentétben a közeli dombtetőn trónoló Becsvölgye
házaihoz (50-51. kép).
Túlságosan hosszan azonban nem
élvezhettük az egyébként rendezett település benyomását keltő Becsvölgye vendégszeretetét,
melynek érdekességei közül a buszmegállóban létesített szabad könyvtár tetszett
különösen, ugyanis a falu DK-i fertályán átsuhanva hamarjában a házak szigetét
körülölelő, végeláthatatlan szántóföldek között találtuk magunkat. A minden
irányban nyitott, síkvidékre kilépve aztán hátborzongató közelségből vehettük
szemügyre a környéket kerülgető vihart a maga félelmetes pompájában (52-55. kép).
Iszkoltunk is ám rendesen a
hatalmas szántók között lavírozó poros földúton, minél gyorsabban az oltalmat
nyújtó erdőségek felé. Becsvölgye házaitól messze eltávolodva el is értük a fák
sűrű rengetegét, ahol eseti sötétségben haladtunk a zörgő lombok alatt. Sajnos
nem tartott sokáig a könnyen jött védelem, ugyanis szűk 1 kilométert követően
keresztülfúrtuk magunkat az erdőn és egy lendületes lejtmenet végén szemerkélő
esőre bukkantunk elő Győrfiszeg határában. A kövér fűszálak sűrűjében odavesző
szekérutat csak érzésből követve nemsokára újfent (aznap már sokadjára) átkeltünk
a Kislengyeli patakon, majd Győrfiszeg maroknyi épülete között átslisszanva már
a Petrikeresztúrra vezető műúton haladtunk tovább. A két települést nem sok,
mindössze pár száz méter és Cserta-patak völgye választotta el, így csakhamar
tiszteletünket tettük Petrikeresztúron is (56-57. kép).
A szemerkélő esőben azonban nem
volt nagy ingerenciánk a hosszabb nézelődésre, így, ahogy érkeztünk, úgy a
rövidke Ady utca mentén angolosan távoztunk is. Rövidre rá, hogy a település határában
található sportpályát is hátunk mögött hagytuk, a házak közül kiszabaduló
kopott műúton átkeltünk a Nagylengyeli-patak masszív kőhídján és az út fölé
görnyedő magas fák sorfalától kísérve tovább haladtunk D-felé. Egészen addig,
míg jelzésünk egy éles balost véve neki nem veselkedett a száraz avar levelei
alól éppen csak kikandikáló lépcsősornak (58. kép).
Némi lépcsőzést követően aztán
egy újabb balossal egy szűk és kissé elvadult ösvényre váltottunk, melynek
elnyújtott, fokozatosan D-felé forduló íve mentén szép lassan felkúsztunk a Csöszihegy
tetejére. A hatalmasnak koránt sem nevezhető ”hegytetőt” elérve végül egy kellemes
hangulatú pincesor váltotta fel a ránk boruló, zöld alagút szűkös csapását, így
nemileg fellélegezve zavartalanul vehettük szemügyre a helyi borkultúra egy
falatnyi szeletét (59-60. kép).
Mivel közben még az eső is
elállt, kifejezetten jókedvűen andalogtunk végig a szellősen sorakozó présházak
között tekergőző szekérút mentén, mielőtt újra belevetettük volna magunkat az
erdő sűrűjébe. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a zöldellő lombok tömött ernyője
alatt, helyenként találkoztunk még néhány hányatatott sorsú épülettel a
területét visszahódító erdő könyörtelen szorításában, de szép fokozatosan
kérlelhetetlenül hátunk mögött hagytuk a civilizáció utolsó hírmondóit is (61-62. kép).
Végül bő 1 kilométert követően
vad hirtelenséggel vége szakadt az erdőnek és egy méretes vadkerítés zárta el
előlünk a kövér búzamezők végeláthatatlan tábláit. A kék jelzés tanúsága
szerint a mi utunk a zöld tengerként hullámzó hatalmas szántók között vezetett,
így rögvest neki is veselkedtünk a kerítésen való átkelést segítő korhadt, rozoga
tákolmánynak. Ez utóbbi elég életveszélyes mutatványnak bizonyult, ugyanis az
erdő felüli oldalon az egyik lépcsőfokot konkrétan semmi nem tartja (63-63. kép).
Szerencsére mi épségben átkeltünk,
de az erre járóknak érdemes lesz erre odafigyelni. Amint átértünk a túloldalra,
balra fordulva még egy keveset sétáltunk a kerítés tövében, mígnem egy élesen
D-felé kanyarodó földúton a távolba vesző búzamezők közé nem hasítottunk (64-66. kép).
Immáron gyönyörű szép napsütésben élvezhettük a
békésen hullámzó dombvidék szépségét, a koszurúként ölelő, fehér virágba borul
akácosok émelyítő illatát, így szinte észre se vettük, de hirtelen már a
búzamező túlsó szegletében találtuk magunkat, ahol az összeszűkülő kerítések
egy széles földútra tereltek rá, amely a Zalatárnok előtt utolsó domb
megmászására ösztökélt bennünket (67-68. kép).
Megküzdvén az utolsó, de nem túl
megerőltető akadállyal is, végül éledező kukoricaföldek patinás sorai mellett
érkeztünk meg hőn áhított célállomásunk küszöbére. Egy nagyobb major mellett
jobbra fordulva aztán ünnepélyesen is betettük lábunkat Zalatárnok belterületére
és a Szabadság utca aszfaltját koptatva megindultunk a település szíve felé (69-71. kép).
A Rózsa utcán ereszkedve a
központ felé hamarosan egy napsütötte park mellett haladt el kék jelzésünk,
ahol a táblák tanúsága szerint Árpád-kori veremházakat és egy pálinkafőző
kunyhót csodálhattunk meg. Hát mi meg is csodáltuk az egyeként 3 millió
forintból épül faházakat… (72-75. kép).
Úgy tűnik, Árpád-kori őseink nem
voltak éppen anyagiasak, vagy ez lehetett a helyi villa negyed, nem tudom. Na,
mindegy, múltidéző sétának követően tovaindultunk a közeli katolikus templom
tornyának irányába, hogy kalandos napunk zárásaképpen begyűjtsük aznapi utolsó
pecsétünket is (76-77. kép).
A Szent Anna templom fakó sárga tornya
alatt elsétálva már csak a helyi óvoda kopott szürke falai mellett kellett
ellibbenünk, hogy a központban található kis vegyesbolt előtt ünnepélyesen is
letehessük a lantot (78-80. kép).
Aznapi kvótánk zárásaként örömmel
ütöttük bele igazolófüzetünk a bolt előtti hirdetőtáblán található utolsó kéktúrás
pecsétet, majd, mint akik jól végezték dolgukat átsétáltunk az aznapi szállásunknak
helye adó „Olasz tanyára”, ahol egy hamisíthatatlan vidéki parasztházban
pihenhettünk rá a következő napi kihívásainkra. A szállást egyébként csak
ajánlani tudom bárkinek, kitűnő ár-érték arány, és egy kis extráért cserébe isteni
finom vacsorát is felszolgálnak, ami esetünkben göcseji gombaleves és sertéspörkölt
volt dödöllével. A nagyszerű vendéglátásnak köszönhetően végül testben és
lélekben egyaránt feltöltődve hajthattuk álomra fejünket, bizakodván a
következő etap hasonlóan élményekkell teli folytatásában (81-84. kép).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése