2017. május 14., vasárnap

Zalatárnok - Bázakerettye

Szakaszleírás
Táv: Zalatárnok (209,3 km) - Bázakerettye (239,7 km)  30,4 km
Útvonal: Zalatárnok - Szentkozmadombja - Rádiháza va. - Rádiháza - Tófeji-hegy - Mézes-hegy - Szentpéterfölde - Lasztonya - Torhai-forrás - Lispeszentadorján - Bázakerettye
Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.05.14.
Gyönyörű szép napsütéssel köszöntött ránk a reggel a Zalatárnokon eltöltött éjszakánkat követően, így vidáman és tettre készen tértünk vissza az előző napról ismerős kis vegyesbolthoz, hogy újfent felnyaláboljuk kéktúránk félretett fonalát. Felszerelésünk utolsó ellenőrzését követően rögvest neki is lendültünk az aznapra szánt, mintegy 30 km-nek, de alig tettünk meg néhány lépést az álmos kis falu főutcáján, amikor jelzésünk hirtelen jobbra (D-felé) fordult és a Táncsics Mihály utca hosszú egyenesének nekilódulva szép lassan kikísért minket Zalatárnok határába (1-4. kép).

Miután végigsétáltunk a hajnali bódulatukból ébredező családi házak néma sorfala előtt, hirtelen kitárult körülöttünk a világ! Amerre a szem ellátott zölden hullámzó, kövér búzatáblák, sárgán ragyogó repceföldek és tarka színekben pompázó, útszéli vadvirágok töltötték be a látómezőt. Zalatárnok határából még egyszer, utoljára visszapillantva elköszöntünk a szállásunkként szolgáló falutól, majd a távolban derengő Szentkozmadombját becélozva belevetettük magunkat a két település között elterülő színes kavalkádba (5-9. kép).


Kék jelzésünk könnyedén suhant a Zalatárnokot Szentkozmadombjával összekötő, alig 1,5 km-es aszfaltút kopott felszínén, így szinte fel sem ocsúdtunk a reggeli táj varázsából, és már meg is érkeztünk következő állomásunk helyszínére (10. kép). 
Szentkozmadombjával való ismerkedésünk első lépéseként a település határában fekvő temetővel találkoztunk szembe, melynek kopott, sárga kápolnája némán köszöntötte az újonnan jött vendégeket. Kicsit beljebb hatolva a település határain belülre, rövidesen egy oldalépülettel megtoldott, kissé megviselt haranglábhoz értünk, ahol jelzésünk balra fordulva lendületes ereszkedésbe kezdett az Arany János utca mentén (11-13. kép). 

A lejtő aljában jobbra fordulva tovább haladtunk az utca vonalát követve, ahol a korábbi, idősebb épületeket követően, hirtelen gyönyörű szép és modern családi házak nőttek elő a földből. A szebbnél-szebb porták között lavírozva végül egy újabb balossal köszöntünk el a házak rendezett sorától és a Béci-patakon átkelve, csendesen kifelé tartottunk Szentkozmadombjáról (14-16. kép).

A település utolsó hírmondójaként egy mesébe illő tanya mellett suhant el kék jelzésünk, majd a sűrű erdőbe veszve végleg búcsút intettünk a civilizációnak. Az erdő meghódításában eleinte egy széles szekérút, majd ahogy egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a buja rengetegben nemsokára már csak egy keskeny, ámde annál hangulatosabb ösvény segített minket előre. A könnyed emelkedőbe áthajló jelzésünk a dombtetőt elérvén, végül csak átszakította az erdő határát és szélesen elterülő, tágas legelők szélében bukkant ki a fák sűrűjéből (17. kép).
Kiszabadulva a zöld alagútból örömmel indultunk meg a napsütötte rétek szélében, ahol rövidesen átkeltünk az összképet némileg elcsúfító magasfeszültségű távvezetékek pattogó dróthuzalai alatt, majd némi gyaloglást követően csatlakoztunk egy igen megviselt műúthoz. Az újonnan jött aszfaltcsík aztán szép lassan ismét épületek és tágas karámok felé terelt minket, melyekről messziről sütött, hogy ez a vidék, bizony a lovak birodalma (18-21. kép).

A széles istállók falai között hűsölve, vagy éppen a kövér legelőkön poroszkálva láttunk is szép számmal a négylábú, patás jószágokból, melyek érdeklődő tekintettel követték végig, ahogy a komótosan lendületbejövő műúton kék jelzésünk nekiiramodott az előttünk elterülő völgy felé. Tartva a lankás vidék ritmusát mi is szépen nekiveselkedtünk az alábukó lejtőnek és miután hátunk mögött hagytunk 2-3, a civilizációtól félrehúzódott családi házat, hirtelen megpillantottuk Rádiháza épületeit a rohamosan közeledő völgy aljába kuporodva. Nehéz is lett volna eltéveszteni a közelgő települést, hiszen a fölébe magasodó Tófeji-hegy csúcsán nyújtózkodó kicsiny kápolna már messziről is jól látható módon, akár egy iránytű jelezte számunkra, hogy merre is tartunk (22-23. kép).   
Rövidesen szépen lecsendesedett talpunk alatt a terep, és, ahogy megérkeztünk a napsütötte völgy aljába, elsőként - Rádiházától kissé félreeső helyen - a helyi vasúti megálló sietett köszöntésünkre. Nagy örömünkre a sínek mellett gubbasztó, kis téglaépület őrködött aznapi első kéktúrás pecsétünk felett, melyet az út mellett ágaskodó, magas villanyoszlop oldalára erősítve találtunk meg. Találó módon a lenyomat egy ugró lovat ábrázol (24-28. kép).


Amint megkaparintottunk hőn áhított pecsétünket, a Berek-patak poros betonhídján átkelve kisétáltunk a közeli országút széles aszfaltjára, ahol mindössze néhány lépés választott már csak el minket attól, hogy végérvényesen megérkeztünk a „lovasemberek hazájába”, azaz a lótenyésztéséről és lovas programjairól híres Rádiháza barátságos településére. Belépve a vendégcsalogató házak gyűrűjébe kék jelzésünk szinte rögtön jobbra terelődött, a neves Kabala-ménes lovas panzió és a hozzá tartozó tágas karámok irányába, mi azonban néhány méteres kitérőt téve haladtunk tovább a település főutcáján, hogy leellenőrzik a faluban található Csikós csárda és kisbolt falán elhelyezett, alternatív kéktúra igazolópontot is (29. kép). 
Miután a bélyegzőt itt is rendben találtunk, visszaballagtunk a kék jelzés leágazójáig - ahol egyébként két napos kalandozásaink során először találkoztunk kéktúrás útjelző táblával, mely úgy fest errefelé nem olyan nagy divat, mint például a Mecsekben, ahol majd minden sarok ki van táblázva - és szép lassan nekiveselkedtünk a Tófeji-hegy csúcsának meghódítására vállalkozó, hosszan elnyújtott kaptatónak, melynek első állomásaként közelebbről is megcsodálhattuk a helyiek büszkeségnek számító méneseket (30-32. kép).

Hátunk mögött hagyva a gyönyörű lovak vidám bagázsát rendületlenül küzdöttük magunkat tovább felfelé. Miután átvágtunk egy vékonyka erdőfolton rövidesen már a hegytetőre felkúszó szőlőskertek és gyümölcsösök zöldellő birtokai bontakoztak ki előttünk. Egy utolsó lendületet véve végül elértük a gerincen végigszaladó keskeny szekérutat, melyen kék jelzésünk rögtön jobbra fordult volna, mi azonban újabb görbeúttal szakítottuk meg programunkat. Itt találkoztunk ugyanis a kék háromszög és kereszt összemosódásából kreált egyedi jelzéssel, mely invitálásának engedelmeskedve rövid sétát tettünk a „hegycsúcs” É-i szélében magányoskodó kis kápolna fakó falaihoz (33-35. kép).

Elérvén a kék ég felé nyújtózkodó kis torony tisztását rövid ideig adóztunk az elébünk táruló pazar kilátásnak, majd miután eleget adóztunk a szépség oltárán visszakanyarodtunk hűséges útitársunkhoz, a kék sáv jelzéséhez (36. kép).
D-felé haladva a barátságos gerincút vonala mentén még jó sokáig volt szerencsénk élvezni a takaros porták, viruló gyümölcsösök és hullámzó szőlősorok változatos egyvelegét. Jókedvűen haladva a poros út kalauzolását követve azonban idővel elkoptak mellőlünk az utolsó épületek is és egy virágba borult, tágas rét mellett jobbra (DNy-felé) fordulva jelzésünk beleveszett az előttünk tornyosuló magas erdőbe (37-39. kép).     

Birtokunkba véve a nyári melegben kellemes oltalmat nyújtó fák sűrű rengetegét ezt követően egy széles erdei út mentén fogyasztottuk tovább a kilométereket, mígnem keresztülfúrva magunkat a ránk boruló bükkösök és tölgyesek árnyékos alagútján egy rozoga kerítéssel körülvett, kövér legelő szélében nem találtuk magunkat. A részegen düledező oszlopok mellett jobbra forduló jelzésünk egy poros földúton nyargalt tovább az enyhén lejtésnek induló terepen, ahonnan hamarosan pazar látványban lehetett részünk. A balkéz felől nyitott domboldal felett elnézve ugyanis kisvártatva már Szentpéterfölde nem is oly távolinak tűnő házait véltük felfedezni a festőien szép völgy aljában (40-41. kép).
Feldobódván következő állomásunk örömteli közelségén átadtuk magunkat a fokozatosan lendületbejövő terep lüktető ritmusának és egy balost követően nemsokára beleszaladtunk az előttünk terpeszkedő erdő rejtekén kanyargó, keskeny aszfaltút ölelő karjaiba. Egy rövid ideig aztán az erdő oltalmában koptattuk a lendületesen ereszkedő műút felszínét, mígnem a fák közül kitörve hirtelen meg is érkeztünk Szentpéterfölde küszöbére (42-43. kép).
Átlépve a csendes kis település határát a Kossuth utca hosszú egyenese mentén rögtön a központ felé vettük az irányt. A szellősen sorakozó családi házak sorfala előtt elhaladva végül egy alacsony harangláb szomszédságában bukkantunk rá a pecsétünk felett őrködő buszmegálló pofás kis pihenőjére (44-46. kép).

Rövid időre megpihenve a buszmegálló árnyékában egy újabb bélyegzővel tovább gazdagítottuk kéktúrás gyűjteményünket, majd némi frissítést követően már robogtunk is tovább D-felé. A Rákóczi utca vonalára átnyergelve hamarosan balra fordultunk és a házak gyűrűjéből kiszakadva szép lassan elbúcsúztunk Szentpéterfölde településétől, hogy a közeli erdőségek vadregényes vonulatai között rejtőzködő szentpéterföldei vadászház felé vegyük az irányt. Ehhez első lépésként csatlakoznunk kellet a falu szélében suhanó erdei vasút nyomvonala mellé, mely a kék jelzéssel karöltve egy kopott aszfaltút mellett szaladt tova a zöldellő lombok irányába (47-50. kép).

Átfúrva magunkat a jelzésünket két oldalról övező sűrű erdőségen hamarosan egy napsütötte rét csalogatott elő minket ismét a magas fák gyűrűjéből, melynek kellős közepén egy romantikus hangulatú halastó köszöntött minket vidáman. Az idilli környezet varázsát csak tovább fokozta, ahogy a kék jelzés útmutatását követve kicsit beljebb hatoltunk a nyitott völgy vonulatai közé és rövidesen megpillantottuk festővászonról lelépett vadászházat (51-53. kép).

A lélegzetelállító látványt nyújtó vadászbirtok, végtelen nyugalmat sugárzó képétől búcsúzva szép kényelmesen átvergődtünk a völgy DK-i csücskébe, majd újfent keblünkre ölelve a tágas erdő végtelen rengetegét végleg búcsút intettünk Szentpéterfölde vidékének. Belépve a terebélyes lombok hűsítő árnyékába ezt követően az erdei munkagépek által igencsak megdolgozott, elnyújtott kaptató mentén kezdtünk bele az előttünk álló hosszú és monoton etapnak, ahol klasszikus erdei utak vonala mentén jó pár kilométeren át szeltük a soha el nem fogyó vadont. Körülöttünk gyakran cserélgették egymást a szálas bükkösök, suhogó fenyvesek vagy éppen a száraz tölgyesek, melyek egyhangúságát hatalmas és kissé lehangoló erdőirtások sebei szakították meg néhány helyen (54-56. kép).

A szentpéterföldei vadászháztól számítva, már bő 6 kilométeren át taposhattuk a vidéket uraló erdőségek végtelen útvesztőit, amikor is egy újabb, terebélyes erdőirtást megkerülve szívet melengető látvány tárult fel előttünk a magas faóriások hiányában. Amit bal kéz felől láttunk felbukkanni a következő völgy aljában, az nem volt más, mint Lasztonya házai (57-58. kép).
Elsuhanván hát az éktelenkedő erdőirtást terebélyes foltja mellett, gyors meglovagoltuk a komótosan alábukó domboldal poros földútját, mely pillanatok alatt leparancsolt minket a völgy aljába. A lankás dombok közé szorult völgyvonulat lapos fenekét valahol félúton Kámaházapuszta és Lasztonya között értük el, ahol a két parányi települést összekötő műúthoz csatlakozva kérlelhetetlenül megindultunk utóbbi irányába, hiszen ott rejtőzött újabb pecsétünk (59-62. kép). 

Betoppanván a maroknyi épületből álló Lasztonya házai közé szomorúan konstatáltuk az egykoron szebb napokat is megélt falu sanyarú sorsát, melyre az elnéptelenedés és a szegénység könyörtelenül rányomta súlyos bélyegét. Az út is szinte mélabúsan kanyargott a központban álldogáló büszke harangláb sárga-barna tornyáig, amitől mindössze néhány méterre arrébb találtunk a helyi viszonyokat hűen tükröző önkormányzati épület leharcolt falain csüngő kéktúrás ládikánkra (63-65. kép). 

Pecsételést követően nem is időztünk túl soká Lasztonya mélabús házai között, hanem a harangláb fölött egy éles jobbossal elhagytuk a Béke út kopott betonútját és bevettük magunkat a települést körülölelő erdőbe. A magas fák árnyékába vesző kék jelzésünk minden átvezetés nélkül azon nyomban neki is rugaszkodott a Lasztonya fölé magasodó domboldal meghódításának, így kénytelenek voltunk mi magunk is átvenni a szűk ösvény ritmusát. Kitartó kapaszkodást követően azért csak megküzdöttünk az előttünk tornyosuló akadállyal, melynek végén jutalmunk nem maradt el. Amint felértünk a dombtetőre - éles kontrasztban az imént meghódított Lasztonyával – gyönyörű szép, virágba borult gyümölcsösök, rendezett szőlősorok és kedves kis házikók fogadtak minket, melyet egy pazar körpanorámával magához csalogató kilátó tetejéből is megcsodálhattunk (66-68. kép).

Miután a magas torony tetejéből kigyönyörködtük magunkat a környező dombvidék bájaiban ismét alászálltunk a földre, hogy érzékeny búcsút véve a vidám gyümölcsösöktől vad ereszkedésbe kezdjünk a domb K-i oldalát borító erdőségek felé (69-70. kép).
A vad csikóként vágtázó lejtmenet végül szép csendesen kifulladt a talpunk alatt és a magas fák között szlalomozva rövidesen a Lispeszentadorjánra tartó műútra bukkantunk ki. Csábító is lett volna a sima aszfaltcsíkhoz csatlakozni, mi azonban ellenállva a kísértésnek maradtunk a szemközti irtáson át újfent a fák közé vesző kék jelzésen, melyen a Torhai-forrás felé kanyarodva még egy kis kitérőt tettünk, mielőtt megérkeztünk volna Lispeszentadorjánra (71. kép).
A nagy melegben rendkívül jól esett a bő vízzel folyó forrás frissítő, hideg vize. Néhány pohárral fel is hajtottunk belőle, majd, amint ezzel megvoltunk immáron kérlelhetetlenül is Lispeszentadorján felé vettük az irányt. A forrástól továbbindulva egy hosszan elnyújtott balos ív mentén szeltük át a magas bükkökből álló, tágas erdőséget, melynek mélyén még egy kisebb kaptatóval is megküzdöttünk, mielőtt a közelgő település határában visszaereszkedtünk volna a műútra (72. kép).  
A forró aszfaltot elérve aztán már nem volt nehéz dolgunk, könnyedén sétáltunk be a kőhajításnyira fekvő Lispeszentadorján rendezett házai közé. Az 1937-ben Lispe és Szentadorján egyesítéséből megszületett településsel való ismerkedésünk során elsőként a Szentadorján falurészt volt alkalmunk, ha csupán érintőleg is, de kicsit jobban szemügyre venni, hiszen kék jelzésünk annak K-i fertájában száguldozott el (73-75. kép).

Maradva a széles műúton hamar istenhozzádot intettünk Szentadorján kellemes település benyomását keltő házainak és a Szentadorjáni-patakon, valamint a két falurészt elválasztó kisebb erdőfolton átkelve rövidesen már Lispe ajtaján kopogtattunk. Amint átléptük a küszöböt - mert újabb pecsétünk begyűjtéséhez, melyet Lispe rejtegetett bizony egy rövid kitérő erejéig ismét meg kellett válnunk hűséges útitársunk, a kék jelzés társaságától -, szinte rögtön le is esett az állunk, ugyanis Lispe pazar szépségű völgye rögtön rabul ejtett minket. Az andalítóan hullámzó, lankás domboldalak, a zölden hullámzó rétek, a virágba borult erdőségek lélegzetelállító egyvelege csodás körítésül szolgáltak legújabb célállomásunknak (76-79. kép). 

Nem is győztük kapkodni a fejünket, mialatt a Kossuth Lajos utca mentén besétáltunk a lispei teleház narancssárga épületéhez, melynek belső tornácán annak rendje, s módja szerint rendben találtuk bélyegzőnket (80. kép).
A hivatalos kötelezettséget letudván siettünk vissza a ránk várakozó kék jelzésre, mert még a faluba befelé tartva kiszúrtuk magunknak a Lispe fölé görnyedező dombtetők ismerős óriását, azaz a Lasztonyai-, illetve a még odébb található Kistolmácsi-kilátó ikertestvérét. A pazar kilátással kecsegtető kilátó látszólagos közelsége ellenére azért beletelt némi időbe mire tiszteletünket tehettük lábainál, ugyanis először még a lispei szőlősorra kanyargott fel lustán a kék szerpentin, majd a hétvégi házakat megkerülve végül egy nagy ívben D-felé kanyarodó szekérút mentén közelítettük meg a magas fatornyot (81. kép).
A kilátó felkeresése persze ezúttal is plusz kitérőt jelentett a kék nyomvonalához képest, de mi ennek az árát természetesen örömmel fizettük meg. Felkapaszkodván a kifogástalan állapota ellenére is életveszélyes lépcsősor tetejébe (a készítőknek valahogy nem sikerült belőni ezeken a kilátókon a két lépcsőfok közötti ideális szöget-távolságot) csodálatos kilátás koronázta meg erőfeszítéseinket (82-83. kép).
Hosszasan időzve a kilátó tetejében, önfeledten bámultuk a környező vidék lebilincselő látványát, majd miután eleget adóztunk a szépség oltárán szép lassan visszaporoszkáltunk a kékre. A dombtetőről lefelé rohanó jelzésünk az erdő testébe hasító magas villanyoszlopok tisztásának szélében haladt sebesen, egyenesen neki a szemközti domboldalnak, melyen átbukva már a Bázakerettye feletti erdőségek sorait ostromoltuk. Napsütötte akácosok és a közéjük ékelődő, kövér kaszálók között ereszkedve szép fokozatosan egyre alább szálltunk a lendületes lejtőkön, míg végül az erdő öleléséből kiszakadva vad hirtelenséggel Bázakerettye házai között nem találtuk magunkat (84-85. kép).
Megörülvén túránk közelgő zárásának, jókedvűen masíroztunk végig a Virág utca rövidke vonalán, melynek végéből hamarosan felsejlett előttünk a B-24 söröző ismerős, lapos épülete, mely aznapi utolsó pecsétünk ládikáját viselte magán. Ünnepélyes mozdulatokkal letudván az utolsó lépéséket még egyszer gyorsan végigpörgettük magunkban a hátunk mögött hagyott, élményekkel teli, fantasztikus két nap eseményeit, melynek megkoronázásaként elégedetten ütöttük bele igazolófüzetünkbe a kéken izzó pecsétet (86-87. kép).