2017. május 28., vasárnap

Zalatárnok - Bázakerettye

Szakaszleírás
Táv: Zalatárnok (209,3 km) - Bázakerettye (239,7 km)  30,4 km
Útvonal: Zalatárnok - Szentkozmadombja - Rádiháza va. - Rádiháza - Tófeji-hegy - Mézes-hegy - Szentpéterfölde - Lasztonya - Torhai-forrás- Lispeszentadorján - Bázakerettye
Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.05.14.
Hamarosan...

2017. május 13., szombat

Zalalövő - Zalatárnok

Szakaszleírás
Táv: Zalalövő (173,8 km) - Zalatárnok (209,3 km)  35,5 km
Útvonal: Zalalövő - Nagyfernekág - Nagyhegy - Erdeifalu - Kustánszeg - Kislengyel - Gödör-hegy - Becsvölgye - Győrfiszeg - Petrikeresztúr - Csöszi-hegy - Csöszi-mező - Zalatárnok
Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.05.13.
„Ne várd a májust” tartja Zorán klasszikusa, mi azonban igen is nagy elvárásokkal néztünk elébe a tavasz utolsó havának, hiszen az áprilisi télből éppen csak felocsúdva végre ismét kéktúrázhattunk! Mondhatom igencsak rá voltunk már pörögve, hogy újfent fejest ugorhassunk a kék kalandokba, hiszen majd fél év telt el azóta, hogy legutoljára hátunk mögött hagytuk a Zalai-dombság festői lankáit. Visszatérésünk helyszínéül ezúttal a Göcsej és Őrség találkozásánál elterülő Zalalövő gazdag történelmi múltra visszatekintő kisvárosára esett, ahonnan két napos túrát követően Bázakerettyére szerettünk volna eljutni. Ehhez első lépésként a Zala folyó partján fekvő település vasútállomására kellett eljutnunk, ahol a biciklitároló felerősített helyi kéktúrás bélyegzőt igénybe véve ünnepélyesen is elkezdhettük kéktúránk újabb fejezetét (1-4. kép).

Mivel a zalalövői bélyegző némi kitérőt jelent a kék nyomvonalához képest, így a vasúti sínekkel párhuzamosan haladó kék kereszt mentén besétáltunk a települést átszelő 86-os útig, majd D-felé fordulva rövidesen átkeltünk a lustán csordogáló Zala felett (5. kép).
Hamarosan Zalalövő D-i fertályában rá is bukkantunk a hőn áhított kék jelzésünkre, mellyel ténylegesen nekiveselkedetünk az aznapra szánt etapnak. A Bartók Béla utca lomhán kapaszkodó aszfaltján masírozva rövidesen elkoptak mellőlünk a Zala menti kisváros utolsó épületei is, melyek helyébe kövér búzamezők és tömött erdősávok léptek a közeli dombtetőn. De a civilizációtól nem távolodtunk el túlságosan mesze, ugyanis néhány percnyi gyaloglást követően visszatértünk a 86-os út kövér aszfaltcsíkjához, mely szép lassan átkísért minket Nagyfernekágra (6-7. kép).
Bár kissé odébb található, közigazgatásilag mégis Zalalövőhöz tartozó Nagyfernekág tulajdonképpen egyetlen hosszú utca mentén elnyúló házak sora, melyek felvezetéseként először a Dedesi vendégház mutatós portája sietett köszöntésünkre. A kellemes környezetben és nem mellesleg közvetlenül a kéktúra nyomvonala mellett terpeszkedő vendégház ideális helyszínéül szolgálhat a több napos vándorlások megszakítására, mi azonban éppen csak utunk kezdetén voltunk, így a hely csábításának ellenállva hamarjában keresztülsuhantunk a lapos dombtetőn összebújó épületek között (8-10. kép).

Miután hátunk mögött hagytuk az utolsó házakat is, virágos legelőkön mélán bámészkodó szürke marhák mellett haladtunk el, mígnem egy nemrégiben épülhetett, forgalmas országút szélében nem találtuk magunkat. A meredek partoldal tetejéből szemlélve a méretes aszfaltszörnyet, hirtelen elvesztettük magunk mellől a kék jelzést, így csak érzésből ereszkedtünk alá a jobb kéz felöl található átkelő felé (11-12. kép).
Átérvén a "túlpartra" rögvest csatlakoztunk a nyíl egyenesen a fák közé hasító, széles úthoz, melyen kisvártatva rá is leltünk a tékozló kék sávra. Ezt követően a sűrű erdőbe veszve egy rövid darabon kanyarogtunk a magas faóriások árnyékában, majd egy széles erdei útba csatlakozva hosszú kilométereken át koptattuk annak poros felszínét. Körülöttünk vad gyorsasággal váltakozott a végtelen rengeteg, ahol vörösen izzó fenyvesek, virágba borult akácosok, szálas bükkösök és göcsörtös tölgyesek váltogatták egymást, melyek egybefüggő monotonitását néhány helyen kisebb-nagyobb erdőirtások, illetve tisztások szakították meg csupán (13-14. kép).
 
A poros földút idővel egy keskeny aszfaltútba hajlott át, melyre átnyergelve nagy ívben elkezdtünk É-felé fordulni. A tájban jelentősebb változás nem állt be, maradtak továbbra is a madárdaltól zengő széles erdők, melyek között kígyózva egyszer csak a Keresztúri-patak keresztezte utunkat (15-18. kép).

 
Miután átkeltünk az észrevétlenül a patak fölé simuló kőhídon, újfent fokozatos irányváltásba kezdtünk és egy szépen elnyújtott jobbos ív mentén ezúttal DK-i irányba kanyarodtunk. Az erdőségek ekkor már kezdtek egyre szelősebbé válni körülöttünk, majd miután másodjára is átkeltünk a Keresztúri patak felett egy virágba borult, kövér legelő zölden hullámzó tengere csempészett némi változatosságot a tájba (19-21. kép).

Nem sokkal a tágas rétet követően különös kis helyre bukkantunk az erdőszélben. A fák közé húzódva néhány fehérre meszelt épületet véltünk felfedezni, melyek együttese egy kopott fatábla tanúsága szerint az „Erdeifalu” névre hallgatnak. A frissen nyírt gyep, a takaros porta egyaránt arról tanúskodott, hogy a helyet gyakran látogathatják a természetbe, vagy éppen csak kikapcsolódásra vágyók (22-24. kép).
 

Továbbindulva K-felé rövidesen egyre inkább kezdtek elkopni mellőlünk az erdőségek, melyek helyébe egyre kérlelhetetlenebbül tolakodtak be a tágas erdőirtások és a zölden hullámzó búzamezők egyértelműen utalva a civilizáció közeledésére (25-28. kép). 

A talpunk alatt vonagló poros földútról aztán nemsokára igazán szívet melengető látvány tárult elénk, ugyanis jobbunkon, majd 17 kilométernyi menetelést követően végre felsejlettek Kustánszeg házai (29-30. kép). 
Az aznapi első célpontunk karnyújtásnyi közelségbe kerülő épületei láttán igazán felvillanyozott bennünket a tudat, hogy végre valahára újabb pecséttel gazdagíthatjuk kéktúrás füzetünket, úgyhogy kissé megszaporáztuk lépteinket, hogy egy könnyedén ereszkedő földút végén belerohanjunk Kustánszeg ölelő karjaiba. A gombamód szaporodó házak közé beérve végül a „Göcsej Völgye Kemping”-nél értük le a falu völgyben pihenő É-i részébe, ahol a Kossuth utca kopott aszfaltútjához csatlakozva rögtön neki is rugaszkodhattunk a szemközti dombtetőre felkúszó, sűrűbben lakott falurésznek. Kitartóan követve a komótosan kapaszkodó, kanyargós utat, szép lassan elsétálunk a helyi tájház, majd a kultúrház és a templom előtt is, hogy bő 1 km-t követően egy „Y” elágazóhoz érve néhány méteres kitérőt tegyünk a „Lesz Vigasz” nevezetű, helyi vendéglátóipari egységhez (31-33. kép). 

Nem szomjasak voltunk, csupán csak a kocsma bejárata fölé görnyedő tető faoszlopán kapott helyett a kustánszegi bélyegzőt őrző kéktúrás ládikó. Könnyen rá is leltünk a ládában rejlő célszerszámra és azon nyomban bele is sütöttünk egy kék billogot füzetünkbe (34-35. kép).
Amint átestünk a hivatalos formaságokon, visszatértünk a kék jelzésre, hogy túránk ritmusát újra felvéve szép lassan hátunk mögött tudjuk a csendes kis falut. Rövidre rá, hogy elmaradoztak mellőlünk Kustánszeg utolsó épületei, majd a temető is egyszeriben egy csodaszép, már-már festővászonra illő völgy tárult fel előttünk. A dombtetőről, melynek tetejében egy keskeny szekérút vezérelt minket csodálkozva bámultuk az idilli képet, amint a tarka színekben pompázó, virágos legelők és napsütötte rétek hullámozva buktak alá a mélyebben fekvő területek felé (36-39. kép).

A falutól nem túlságosan eltávolodva kopott szekérutunk egy elágazáshoz érkezett, ahol a nyílt terepen egy megveszekedett jelzést sem találtunk, így térkép alapján tájékozódva jobbra (D-nek) fordultunk, hogy egy lendületes lejtmenetnek nekilódulva mi magunk is fejest ugorjunk a lábunk alatt elterülő vadvirágos völgybe (40-41. kép).
A völgy aljában békéssé szelídülő terepen aztán hamarosan keresztülfűztük magunkat egy kisebb erdőfolton, melynek túloldalán már Kislengyel házai bontakoztak ki kőhajításnyi távolságban. Azonban mielőtt még újabb pecsét után kutatva bevettük volna a települést, előbb még D-felé terelt minket a jelzésünk mellett csordogáló Kislengyeli-patak. Kézen fogva sétálva a csendes vízfolyással váratlanul egy rozsdás vasszörnybe botlottunk nem messze a településre vezető műúttól, ami nagy meglepetésünkre nem volt más, mint egy működő olajkút (42-43. kép).
Miután kíváncsiságtól hajtva alaposan szemügyre vettük a „Dallas”-ból rémlő olajkutak kistestvérét, kiballagtunk a keskeny aszfaltútra, mely pillanatok alatt berepített minket Kislengyelre. De nem ástuk ám magunk oly mélyre a rendezett porták között, ugyanis az első adódó lehetőségnél rögvest befordultunk balra, mellyel tulajdonképpen meg is érkeztünk aznapi második megállónk küszöbére, azaz a kislengyeli Malom kulcsosház udvarára (44. kép).    
A falu félreeső szegletében álldogáló kulcsosház teraszán, a tetőt tartó oszlopon bukkantunk rá legújabb pecsétünkre. Amint az igazolással és egy könnyed ebéddel megvoltunk szép kényelmesen nekiveselkedtünk a szemközti utca lustán emelkedő vonalának, melyet koptatva végül egy alacsony harangláb mellett hagytuk el Kislengyel házait. Fejest ugorva az előttünk tornyosuló, sűrű akácosba tovább kapaszkodtunk a lomhán emelkedő tájjal, mígnem szűk 1 km elteltével egy sárgán ragyogó repcetábla mellé érkeztünk, ahol megtörve addig haladási irányunk vonalát élesen D-felé fordultunk. Az egyenletessé szelídülő terepen kezdetben néhány szőlőskert, illetve pince is tarkította a fák egyhangú sorát, de amint egyre D-ebbre hatoltunk az erdő szívébe, úgy lett minél elvadultabb az út, míg végül már csak romos épületek maradtak hírmondói az egykori Kereseszegi útnak (45-46. kép).  
A kék jelzésünk szebb napokat is megélt szekérútján bő 2 kilométert haladtunk egy szép fokozatosan lendületbejövő lejtmenet mentén, amikor egy tágas kaszálóhoz érkezvén hirtelen felsejlett Becsvölgye magasba törő templomtornya a jobbunkon található erdőségek felett. A sűrű erdő öleléséből előbújva sajnos ekkor szembesültünk vele, hogy idő közben igencsak elborult az ég, és immáron egy kiadós égiháborúval fenyegetett minket. Így felkutatván hirtelen tovaillanó kék jelzésünket, melyre végül egy térdig érő fűvel benőtt úton találtunk rá, szaporán továbbhasítottunk D-felé. Visszatérve a fák közé, az egyenletes, sík terepen aztán egészen a Vörösszegi műútig gyalogoltunk, melyet egy kellemes környezetben fekvő, hangulatos lovarda mellett értünk el (47-49. kép).

A kopott országút vonalához csatlakozva jobbra fordultunk és a lustán kapaszkodó aszfaltkígyó kalauzolását követve szép lassan felkapaszkodtunk a nevével ellentétben a közeli dombtetőn trónoló Becsvölgye házaihoz (50-51. kép).
Túlságosan hosszan azonban nem élvezhettük az egyébként rendezett település benyomását keltő Becsvölgye vendégszeretetét, melynek érdekességei közül a buszmegállóban létesített szabad könyvtár tetszett különösen, ugyanis a falu DK-i fertályán átsuhanva hamarjában a házak szigetét körülölelő, végeláthatatlan szántóföldek között találtuk magunkat. A minden irányban nyitott, síkvidékre kilépve aztán hátborzongató közelségből vehettük szemügyre a környéket kerülgető vihart a maga félelmetes pompájában (52-55. kép). 

Iszkoltunk is ám rendesen a hatalmas szántók között lavírozó poros földúton, minél gyorsabban az oltalmat nyújtó erdőségek felé. Becsvölgye házaitól messze eltávolodva el is értük a fák sűrű rengetegét, ahol eseti sötétségben haladtunk a zörgő lombok alatt. Sajnos nem tartott sokáig a könnyen jött védelem, ugyanis szűk 1 kilométert követően keresztülfúrtuk magunkat az erdőn és egy lendületes lejtmenet végén szemerkélő esőre bukkantunk elő Győrfiszeg határában. A kövér fűszálak sűrűjében odavesző szekérutat csak érzésből követve nemsokára újfent (aznap már sokadjára) átkeltünk a Kislengyeli patakon, majd Győrfiszeg maroknyi épülete között átslisszanva már a Petrikeresztúrra vezető műúton haladtunk tovább. A két települést nem sok, mindössze pár száz méter és Cserta-patak völgye választotta el, így csakhamar tiszteletünket tettük Petrikeresztúron is (56-57. kép).
A szemerkélő esőben azonban nem volt nagy ingerenciánk a hosszabb nézelődésre, így, ahogy érkeztünk, úgy a rövidke Ady utca mentén angolosan távoztunk is. Rövidre rá, hogy a település határában található sportpályát is hátunk mögött hagytuk, a házak közül kiszabaduló kopott műúton átkeltünk a Nagylengyeli-patak masszív kőhídján és az út fölé görnyedő magas fák sorfalától kísérve tovább haladtunk D-felé. Egészen addig, míg jelzésünk egy éles balost véve neki nem veselkedett a száraz avar levelei alól éppen csak kikandikáló lépcsősornak (58. kép).
Némi lépcsőzést követően aztán egy újabb balossal egy szűk és kissé elvadult ösvényre váltottunk, melynek elnyújtott, fokozatosan D-felé forduló íve mentén szép lassan felkúsztunk a Csöszihegy tetejére. A hatalmasnak koránt sem nevezhető ”hegytetőt” elérve végül egy kellemes hangulatú pincesor váltotta fel a ránk boruló, zöld alagút szűkös csapását, így nemileg fellélegezve zavartalanul vehettük szemügyre a helyi borkultúra egy falatnyi szeletét (59-60. kép).
Mivel közben még az eső is elállt, kifejezetten jókedvűen andalogtunk végig a szellősen sorakozó présházak között tekergőző szekérút mentén, mielőtt újra belevetettük volna magunkat az erdő sűrűjébe. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a zöldellő lombok tömött ernyője alatt, helyenként találkoztunk még néhány hányatatott sorsú épülettel a területét visszahódító erdő könyörtelen szorításában, de szép fokozatosan kérlelhetetlenül hátunk mögött hagytuk a civilizáció utolsó hírmondóit is (61-62. kép).
Végül bő 1 kilométert követően vad hirtelenséggel vége szakadt az erdőnek és egy méretes vadkerítés zárta el előlünk a kövér búzamezők végeláthatatlan tábláit. A kék jelzés tanúsága szerint a mi utunk a zöld tengerként hullámzó hatalmas szántók között vezetett, így rögvest neki is veselkedtünk a kerítésen való átkelést segítő korhadt, rozoga tákolmánynak. Ez utóbbi elég életveszélyes mutatványnak bizonyult, ugyanis az erdő felüli oldalon az egyik lépcsőfokot konkrétan semmi nem tartja (63-63. kép).   

Szerencsére mi épségben átkeltünk, de az erre járóknak érdemes lesz erre odafigyelni. Amint átértünk a túloldalra, balra fordulva még egy keveset sétáltunk a kerítés tövében, mígnem egy élesen D-felé kanyarodó földúton a távolba vesző búzamezők közé nem hasítottunk (64-66. kép).  

Immáron gyönyörű szép napsütésben élvezhettük a békésen hullámzó dombvidék szépségét, a koszurúként ölelő, fehér virágba borul akácosok émelyítő illatát, így szinte észre se vettük, de hirtelen már a búzamező túlsó szegletében találtuk magunkat, ahol az összeszűkülő kerítések egy széles földútra tereltek rá, amely a Zalatárnok előtt utolsó domb megmászására ösztökélt bennünket (67-68. kép). 
Megküzdvén az utolsó, de nem túl megerőltető akadállyal is, végül éledező kukoricaföldek patinás sorai mellett érkeztünk meg hőn áhított célállomásunk küszöbére. Egy nagyobb major mellett jobbra fordulva aztán ünnepélyesen is betettük lábunkat Zalatárnok belterületére és a Szabadság utca aszfaltját koptatva megindultunk a település szíve felé (69-71. kép).

A Rózsa utcán ereszkedve a központ felé hamarosan egy napsütötte park mellett haladt el kék jelzésünk, ahol a táblák tanúsága szerint Árpád-kori veremházakat és egy pálinkafőző kunyhót csodálhattunk meg. Hát mi meg is csodáltuk az egyeként 3 millió forintból épül faházakat… (72-75. kép).

Úgy tűnik, Árpád-kori őseink nem voltak éppen anyagiasak, vagy ez lehetett a helyi villa negyed, nem tudom. Na, mindegy, múltidéző sétának követően tovaindultunk a közeli katolikus templom tornyának irányába, hogy kalandos napunk zárásaképpen begyűjtsük aznapi utolsó pecsétünket is (76-77. kép).
A Szent Anna templom fakó sárga tornya alatt elsétálva már csak a helyi óvoda kopott szürke falai mellett kellett ellibbenünk, hogy a központban található kis vegyesbolt előtt ünnepélyesen is letehessük a lantot (78-80. kép).

Aznapi kvótánk zárásaként örömmel ütöttük bele igazolófüzetünk a bolt előtti hirdetőtáblán található utolsó kéktúrás pecsétet, majd, mint akik jól végezték dolgukat átsétáltunk az aznapi szállásunknak helye adó „Olasz tanyára”, ahol egy hamisíthatatlan vidéki parasztházban pihenhettünk rá a következő napi kihívásainkra. A szállást egyébként csak ajánlani tudom bárkinek, kitűnő ár-érték arány, és egy kis extráért cserébe isteni finom vacsorát is felszolgálnak, ami esetünkben göcseji gombaleves és sertéspörkölt volt dödöllével. A nagyszerű vendéglátásnak köszönhetően végül testben és lélekben egyaránt feltöltődve hajthattuk álomra fejünket, bizakodván a következő etap hasonlóan élményekkell teli folytatásában (81-84. kép).