Táv: Zalatárnok (209,3 km) - Bázakerettye (239,7 km) → 30,4 km
Útvonal: Zalatárnok - Szentkozmadombja - Rádiháza va. - Rádiháza - Tófeji-hegy - Mézes-hegy - Szentpéterfölde - Lasztonya - Torhai-forrás - Lispeszentadorján - Bázakerettye
Tájegység: Zalai-dombság (Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.05.14.
Gyönyörű szép napsütéssel
köszöntött ránk a reggel a Zalatárnokon eltöltött éjszakánkat követően, így
vidáman és tettre készen tértünk vissza az előző napról ismerős kis vegyesbolthoz,
hogy újfent felnyaláboljuk kéktúránk félretett fonalát. Felszerelésünk utolsó
ellenőrzését követően rögvest neki is lendültünk az aznapra szánt, mintegy 30
km-nek, de alig tettünk meg néhány lépést az álmos kis falu főutcáján, amikor
jelzésünk hirtelen jobbra (D-felé) fordult és a Táncsics Mihály utca hosszú
egyenesének nekilódulva szép lassan kikísért minket Zalatárnok határába (1-4. kép).
Miután végigsétáltunk a hajnali
bódulatukból ébredező családi házak néma sorfala előtt, hirtelen kitárult
körülöttünk a világ! Amerre a szem ellátott zölden hullámzó, kövér búzatáblák,
sárgán ragyogó repceföldek és tarka színekben pompázó, útszéli vadvirágok töltötték
be a látómezőt. Zalatárnok határából még egyszer, utoljára visszapillantva
elköszöntünk a szállásunkként szolgáló falutól, majd a távolban derengő
Szentkozmadombját becélozva belevetettük magunkat a két település között elterülő
színes kavalkádba (5-9. kép).
Kék jelzésünk könnyedén suhant a
Zalatárnokot Szentkozmadombjával összekötő, alig 1,5 km-es aszfaltút kopott
felszínén, így szinte fel sem ocsúdtunk a reggeli táj varázsából, és már meg is
érkeztünk következő állomásunk helyszínére (10. kép).
Szentkozmadombjával való
ismerkedésünk első lépéseként a település határában fekvő temetővel
találkoztunk szembe, melynek kopott, sárga kápolnája némán köszöntötte az
újonnan jött vendégeket. Kicsit beljebb hatolva a település határain belülre,
rövidesen egy oldalépülettel megtoldott, kissé megviselt haranglábhoz értünk,
ahol jelzésünk balra fordulva lendületes ereszkedésbe kezdett az Arany János
utca mentén (11-13. kép).
A lejtő aljában jobbra fordulva
tovább haladtunk az utca vonalát követve, ahol a korábbi, idősebb épületeket
követően, hirtelen gyönyörű szép és modern családi házak nőttek elő a földből.
A szebbnél-szebb porták között lavírozva végül egy újabb balossal köszöntünk el
a házak rendezett sorától és a Béci-patakon átkelve, csendesen kifelé
tartottunk Szentkozmadombjáról (14-16. kép).
A település utolsó hírmondójaként
egy mesébe illő tanya mellett suhant el kék jelzésünk, majd a sűrű erdőbe
veszve végleg búcsút intettünk a civilizációnak. Az erdő meghódításában eleinte
egy széles szekérút, majd ahogy egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a buja
rengetegben nemsokára már csak egy keskeny, ámde annál hangulatosabb ösvény segített
minket előre. A könnyed emelkedőbe áthajló jelzésünk a dombtetőt elérvén, végül csak átszakította az erdő határát és szélesen elterülő, tágas legelők
szélében bukkant ki a fák sűrűjéből (17. kép).
Kiszabadulva a zöld alagútból örömmel
indultunk meg a napsütötte rétek szélében, ahol rövidesen átkeltünk az
összképet némileg elcsúfító magasfeszültségű távvezetékek pattogó dróthuzalai
alatt, majd némi gyaloglást követően csatlakoztunk egy igen megviselt műúthoz.
Az újonnan jött aszfaltcsík aztán szép lassan ismét épületek és tágas karámok
felé terelt minket, melyekről messziről sütött, hogy ez a vidék, bizony a lovak
birodalma (18-21. kép).
A széles istállók falai között
hűsölve, vagy éppen a kövér legelőkön poroszkálva láttunk is szép számmal a négylábú,
patás jószágokból, melyek érdeklődő tekintettel követték végig, ahogy a
komótosan lendületbejövő műúton kék jelzésünk nekiiramodott az előttünk
elterülő völgy felé. Tartva a lankás vidék ritmusát mi is szépen
nekiveselkedtünk az alábukó lejtőnek és miután hátunk mögött hagytunk 2-3, a
civilizációtól félrehúzódott családi házat, hirtelen megpillantottuk Rádiháza
épületeit a rohamosan közeledő völgy aljába kuporodva. Nehéz is lett volna
eltéveszteni a közelgő települést, hiszen a fölébe magasodó Tófeji-hegy csúcsán
nyújtózkodó kicsiny kápolna már messziről is jól látható módon, akár egy
iránytű jelezte számunkra, hogy merre is tartunk (22-23. kép).
Rövidesen szépen lecsendesedett talpunk
alatt a terep, és, ahogy megérkeztünk a napsütötte völgy aljába, elsőként -
Rádiházától kissé félreeső helyen - a helyi vasúti megálló sietett
köszöntésünkre. Nagy örömünkre a sínek mellett gubbasztó, kis téglaépület őrködött
aznapi első kéktúrás pecsétünk felett, melyet az út mellett ágaskodó, magas
villanyoszlop oldalára erősítve találtunk meg. Találó módon a lenyomat egy ugró
lovat ábrázol (24-28. kép).
Amint megkaparintottunk hőn
áhított pecsétünket, a Berek-patak poros betonhídján átkelve kisétáltunk a
közeli országút széles aszfaltjára, ahol mindössze néhány lépés választott már
csak el minket attól, hogy végérvényesen megérkeztünk a „lovasemberek hazájába”,
azaz a lótenyésztéséről és lovas programjairól híres Rádiháza barátságos településére.
Belépve a vendégcsalogató házak gyűrűjébe kék jelzésünk szinte rögtön jobbra terelődött,
a neves Kabala-ménes lovas panzió és a hozzá tartozó tágas karámok irányába, mi
azonban néhány méteres kitérőt téve haladtunk tovább a település főutcáján, hogy
leellenőrzik a faluban található Csikós csárda és kisbolt falán elhelyezett,
alternatív kéktúra igazolópontot is (29. kép).
Miután a bélyegzőt itt is rendben
találtunk, visszaballagtunk a kék jelzés leágazójáig - ahol egyébként két napos
kalandozásaink során először találkoztunk kéktúrás útjelző táblával, mely úgy
fest errefelé nem olyan nagy divat, mint például a Mecsekben, ahol majd minden
sarok ki van táblázva - és szép lassan nekiveselkedtünk a Tófeji-hegy csúcsának
meghódítására vállalkozó, hosszan elnyújtott kaptatónak, melynek első
állomásaként közelebbről is megcsodálhattuk a helyiek büszkeségnek számító
méneseket (30-32. kép).
Hátunk mögött hagyva a gyönyörű
lovak vidám bagázsát rendületlenül küzdöttük magunkat tovább felfelé. Miután
átvágtunk egy vékonyka erdőfolton rövidesen már a hegytetőre felkúszó
szőlőskertek és gyümölcsösök zöldellő birtokai bontakoztak ki előttünk. Egy
utolsó lendületet véve végül elértük a gerincen végigszaladó keskeny szekérutat,
melyen kék jelzésünk rögtön jobbra fordult volna, mi azonban újabb görbeúttal
szakítottuk meg programunkat. Itt találkoztunk ugyanis a kék háromszög és kereszt
összemosódásából kreált egyedi jelzéssel, mely invitálásának engedelmeskedve
rövid sétát tettünk a „hegycsúcs” É-i szélében magányoskodó kis kápolna fakó falaihoz (33-35. kép).
Elérvén a kék ég felé nyújtózkodó
kis torony tisztását rövid ideig adóztunk az elébünk táruló pazar kilátásnak, majd
miután eleget adóztunk a szépség oltárán visszakanyarodtunk hűséges útitársunkhoz,
a kék sáv jelzéséhez (36. kép).
D-felé haladva a barátságos gerincút
vonala mentén még jó sokáig volt szerencsénk élvezni a takaros porták, viruló
gyümölcsösök és hullámzó szőlősorok változatos egyvelegét. Jókedvűen haladva a
poros út kalauzolását követve azonban idővel elkoptak mellőlünk az utolsó
épületek is és egy virágba borult, tágas rét mellett jobbra (DNy-felé) fordulva
jelzésünk beleveszett az előttünk tornyosuló magas erdőbe (37-39. kép).
Birtokunkba véve a nyári melegben
kellemes oltalmat nyújtó fák sűrű rengetegét ezt követően egy széles erdei út
mentén fogyasztottuk tovább a kilométereket, mígnem keresztülfúrva magunkat a
ránk boruló bükkösök és tölgyesek árnyékos alagútján egy rozoga kerítéssel
körülvett, kövér legelő szélében nem találtuk magunkat. A részegen düledező
oszlopok mellett jobbra forduló jelzésünk egy poros földúton nyargalt tovább az
enyhén lejtésnek induló terepen, ahonnan hamarosan pazar látványban lehetett
részünk. A balkéz felől nyitott domboldal felett elnézve ugyanis kisvártatva már
Szentpéterfölde nem is oly távolinak tűnő házait véltük felfedezni a festőien szép
völgy aljában (40-41. kép).
Feldobódván következő állomásunk örömteli
közelségén átadtuk magunkat a fokozatosan lendületbejövő terep lüktető ritmusának
és egy balost követően nemsokára beleszaladtunk az előttünk terpeszkedő erdő rejtekén
kanyargó, keskeny aszfaltút ölelő karjaiba. Egy rövid ideig aztán az erdő oltalmában
koptattuk a lendületesen ereszkedő műút felszínét, mígnem a fák közül kitörve
hirtelen meg is érkeztünk Szentpéterfölde küszöbére (42-43. kép).
Átlépve a csendes kis település határát
a Kossuth utca hosszú egyenese mentén rögtön a központ felé vettük az irányt. A
szellősen sorakozó családi házak sorfala előtt elhaladva végül egy alacsony
harangláb szomszédságában bukkantunk rá a pecsétünk felett őrködő buszmegálló pofás
kis pihenőjére (44-46. kép).
Rövid időre megpihenve a buszmegálló
árnyékában egy újabb bélyegzővel tovább gazdagítottuk kéktúrás gyűjteményünket,
majd némi frissítést követően már robogtunk is tovább D-felé. A Rákóczi utca
vonalára átnyergelve hamarosan balra fordultunk és a házak gyűrűjéből kiszakadva
szép lassan elbúcsúztunk Szentpéterfölde településétől, hogy a közeli erdőségek
vadregényes vonulatai között rejtőzködő szentpéterföldei vadászház felé vegyük az irányt. Ehhez
első lépésként csatlakoznunk kellet a falu szélében suhanó erdei vasút
nyomvonala mellé, mely a kék jelzéssel karöltve egy kopott aszfaltút mellett szaladt
tova a zöldellő lombok irányába (47-50. kép).
Átfúrva magunkat a jelzésünket két
oldalról övező sűrű erdőségen hamarosan egy napsütötte rét csalogatott elő
minket ismét a magas fák gyűrűjéből, melynek kellős közepén egy romantikus
hangulatú halastó köszöntött minket vidáman. Az idilli környezet varázsát csak tovább
fokozta, ahogy a kék jelzés útmutatását követve kicsit beljebb hatoltunk a
nyitott völgy vonulatai közé és rövidesen megpillantottuk festővászonról lelépett vadászházat (51-53. kép).
A lélegzetelállító látványt
nyújtó vadászbirtok, végtelen nyugalmat sugárzó képétől búcsúzva szép kényelmesen
átvergődtünk a völgy DK-i csücskébe, majd újfent keblünkre ölelve a tágas erdő
végtelen rengetegét végleg búcsút intettünk Szentpéterfölde vidékének. Belépve
a terebélyes lombok hűsítő árnyékába ezt követően az erdei munkagépek által
igencsak megdolgozott, elnyújtott kaptató mentén kezdtünk bele az előttünk álló
hosszú és monoton etapnak, ahol klasszikus erdei utak vonala mentén jó pár kilométeren
át szeltük a soha el nem fogyó vadont. Körülöttünk gyakran cserélgették egymást a szálas bükkösök, suhogó fenyvesek vagy éppen a száraz tölgyesek, melyek
egyhangúságát hatalmas és kissé lehangoló erdőirtások sebei szakították meg néhány
helyen (54-56. kép).
A szentpéterföldei vadászháztól számítva, már bő 6
kilométeren át taposhattuk a vidéket uraló erdőségek végtelen útvesztőit,
amikor is egy újabb, terebélyes erdőirtást megkerülve szívet melengető látvány
tárult fel előttünk a magas faóriások hiányában. Amit bal kéz felől láttunk
felbukkanni a következő völgy aljában, az nem volt más, mint Lasztonya házai (57-58. kép).
Elsuhanván hát az éktelenkedő erdőirtást
terebélyes foltja mellett, gyors meglovagoltuk a komótosan alábukó domboldal
poros földútját, mely pillanatok alatt leparancsolt minket a völgy aljába. A
lankás dombok közé szorult völgyvonulat lapos fenekét valahol félúton Kámaházapuszta
és Lasztonya között értük el, ahol a két parányi települést összekötő műúthoz
csatlakozva kérlelhetetlenül megindultunk utóbbi irányába, hiszen ott rejtőzött újabb pecsétünk (59-62. kép).
Betoppanván a maroknyi épületből
álló Lasztonya házai közé szomorúan konstatáltuk az egykoron szebb napokat is
megélt falu sanyarú sorsát, melyre az elnéptelenedés és a szegénység könyörtelenül
rányomta súlyos bélyegét. Az út is szinte mélabúsan kanyargott a központban álldogáló
büszke harangláb sárga-barna tornyáig, amitől mindössze néhány méterre arrébb
találtunk a helyi viszonyokat hűen tükröző önkormányzati épület leharcolt falain
csüngő kéktúrás ládikánkra (63-65. kép).
Pecsételést követően nem is
időztünk túl soká Lasztonya mélabús házai között, hanem a harangláb fölött egy
éles jobbossal elhagytuk a Béke út kopott betonútját és bevettük magunkat a
települést körülölelő erdőbe. A magas fák árnyékába vesző kék jelzésünk minden
átvezetés nélkül azon nyomban neki is rugaszkodott a Lasztonya fölé magasodó
domboldal meghódításának, így kénytelenek voltunk mi magunk is átvenni a szűk
ösvény ritmusát. Kitartó kapaszkodást követően azért csak megküzdöttünk az
előttünk tornyosuló akadállyal, melynek végén jutalmunk nem maradt el. Amint
felértünk a dombtetőre - éles kontrasztban az imént meghódított Lasztonyával –
gyönyörű szép, virágba borult gyümölcsösök, rendezett szőlősorok és kedves kis
házikók fogadtak minket, melyet egy pazar körpanorámával magához csalogató
kilátó tetejéből is megcsodálhattunk (66-68. kép).
Miután a magas torony tetejéből
kigyönyörködtük magunkat a környező dombvidék bájaiban ismét alászálltunk a
földre, hogy érzékeny búcsút véve a vidám gyümölcsösöktől vad ereszkedésbe
kezdjünk a domb K-i oldalát borító erdőségek felé (69-70. kép).
A vad csikóként vágtázó lejtmenet
végül szép csendesen kifulladt a talpunk alatt és a magas fák között
szlalomozva rövidesen a Lispeszentadorjánra tartó műútra bukkantunk ki. Csábító
is lett volna a sima aszfaltcsíkhoz csatlakozni, mi azonban ellenállva a
kísértésnek maradtunk a szemközti irtáson át újfent a fák közé vesző kék
jelzésen, melyen a Torhai-forrás felé kanyarodva még egy kis kitérőt tettünk, mielőtt megérkeztünk volna Lispeszentadorjánra (71. kép).
A nagy melegben rendkívül jól
esett a bő vízzel folyó forrás frissítő, hideg vize. Néhány pohárral fel is hajtottunk
belőle, majd, amint ezzel megvoltunk immáron kérlelhetetlenül is Lispeszentadorján
felé vettük az irányt. A forrástól továbbindulva egy hosszan elnyújtott balos
ív mentén szeltük át a magas bükkökből álló, tágas erdőséget, melynek mélyén
még egy kisebb kaptatóval is megküzdöttünk, mielőtt a közelgő település
határában visszaereszkedtünk volna a műútra (72. kép).
A forró aszfaltot elérve aztán már nem volt nehéz
dolgunk, könnyedén sétáltunk be a kőhajításnyira fekvő Lispeszentadorján
rendezett házai közé. Az 1937-ben Lispe és Szentadorján egyesítéséből
megszületett településsel való ismerkedésünk során elsőként a Szentadorján
falurészt volt alkalmunk, ha csupán érintőleg is, de kicsit jobban szemügyre
venni, hiszen kék jelzésünk annak K-i fertájában száguldozott el (73-75. kép).
Maradva a
széles műúton hamar istenhozzádot intettünk Szentadorján kellemes település
benyomását keltő házainak és a Szentadorjáni-patakon, valamint a két falurészt
elválasztó kisebb erdőfolton átkelve rövidesen már Lispe ajtaján kopogtattunk. Amint
átléptük a küszöböt - mert újabb pecsétünk begyűjtéséhez, melyet Lispe
rejtegetett bizony egy rövid kitérő erejéig ismét meg kellett válnunk hűséges
útitársunk, a kék jelzés társaságától -, szinte rögtön le is esett az állunk,
ugyanis Lispe pazar szépségű völgye rögtön rabul ejtett minket. Az andalítóan
hullámzó, lankás domboldalak, a zölden hullámzó rétek, a virágba borult
erdőségek lélegzetelállító egyvelege csodás körítésül szolgáltak legújabb
célállomásunknak (76-79. kép).
Nem is győztük kapkodni a fejünket, mialatt a Kossuth Lajos utca mentén besétáltunk a lispei teleház narancssárga épületéhez, melynek belső tornácán annak rendje, s módja szerint rendben találtuk bélyegzőnket (80. kép).
A hivatalos kötelezettséget letudván siettünk
vissza a ránk várakozó kék jelzésre, mert még a faluba befelé tartva
kiszúrtuk magunknak a Lispe fölé görnyedező dombtetők ismerős óriását, azaz a Lasztonyai-,
illetve a még odébb található Kistolmácsi-kilátó ikertestvérét. A pazar kilátással
kecsegtető kilátó látszólagos közelsége ellenére azért beletelt némi időbe mire
tiszteletünket tehettük lábainál, ugyanis először még a lispei szőlősorra kanyargott
fel lustán a kék szerpentin, majd a hétvégi házakat megkerülve végül egy nagy
ívben D-felé kanyarodó szekérút mentén közelítettük meg a magas fatornyot (81. kép).
A kilátó
felkeresése persze ezúttal is plusz kitérőt jelentett a kék nyomvonalához
képest, de mi ennek az árát természetesen örömmel fizettük meg. Felkapaszkodván
a kifogástalan állapota ellenére is életveszélyes lépcsősor tetejébe (a készítőknek
valahogy nem sikerült belőni ezeken a kilátókon a két lépcsőfok közötti ideális
szöget-távolságot) csodálatos kilátás koronázta meg erőfeszítéseinket (82-83. kép).
Hosszasan
időzve a kilátó tetejében, önfeledten bámultuk a környező vidék lebilincselő
látványát, majd miután eleget adóztunk a szépség oltárán szép lassan
visszaporoszkáltunk a kékre. A dombtetőről lefelé rohanó jelzésünk az erdő
testébe hasító magas villanyoszlopok tisztásának szélében haladt sebesen,
egyenesen neki a szemközti domboldalnak, melyen átbukva már a Bázakerettye
feletti erdőségek sorait ostromoltuk. Napsütötte akácosok és a közéjük ékelődő,
kövér kaszálók között ereszkedve szép fokozatosan egyre alább szálltunk a
lendületes lejtőkön, míg végül az erdő öleléséből kiszakadva vad hirtelenséggel
Bázakerettye házai között nem találtuk magunkat (84-85. kép).
Megörülvén
túránk közelgő zárásának, jókedvűen masíroztunk végig a Virág utca rövidke
vonalán, melynek végéből hamarosan felsejlett előttünk a B-24 söröző ismerős, lapos
épülete, mely aznapi utolsó pecsétünk ládikáját viselte magán. Ünnepélyes
mozdulatokkal letudván az utolsó lépéséket még egyszer gyorsan végigpörgettük
magunkban a hátunk mögött hagyott, élményekkel teli, fantasztikus két nap eseményeit,
melynek megkoronázásaként elégedetten ütöttük bele igazolófüzetünkbe a kéken
izzó pecsétet (86-87. kép).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése