Táv: Őriszentpéter (117,8 km) - Szentgyörgyvölgy (146,9 km) → 29,1 km
Útvonal: Őriszentpéter - Bajánsenye - Belső-hegy - Kercaszomor - Szent Vencel templom (helye) - Magyarszombatfa - Ritasi-domb - Gödörháza - Velemér - Veleméri-hegy - Asszonyfa - Szentgyörgyvölgy
Tájegység: Őrség (Vas-Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.06.03.
Amióta 3 éve belevágtunk kéktúrás
kalandunkba, azóta nem titkolt vágyunk volt, hogy megannyi - látnivalókkal és
izgalmakkal teli - kilométert hátra hagyva egyszer majd tiszteletünket tehessük
az Őrség mesebeli vidékén. Hosszú böjt után most azonban beteljesült álmunk, és
végre-valahára megérkeztünk az ország eme csodálatos szegletébe. Nem is akár
hogyan, hiszen egyből a közepébe vágva, rögtön az Őrség fővárosaként számon
tartott Őriszentpéterre vezérelt minket fogyhatatlan kalandvágyunk, melynél
ideálisabb kiindulási helyet keresve sem találtunk volna legújabb, 2 napos
túrahétvégénknek. A Vas-megye DNy-i csücskében megbújó, bájos kisváros szívéből
rajtolva első napra Szentgyörgyvölgy meghódítását tűztük ki magunk elé célul, így
első lépéseként - nevéhez hűen - a „Centrum Étterem és Panzió”-t kellett
felkeresnünk Őriszentpéter központjában, mely aznapi első bélyegzőnknek adott
otthont (1-3. kép).
A körülményes tömegközlekedés
terhét nyögve sajnos csak igen későn, a legnagyobb nyári melegben (konkrétan
délben) sikerült útnak indulnunk a pecsétünk begyűjtését követően, de ennek
ellenére meglepően nagy élet volt a város főterén. Sokan sétálgattak a
Bajánsenye felé tartó műút szélében nézelődve, vagy éppen az étteremmel szemben
található kis zöldségesnél sürögtek-forogtak, miközben túrakerékpárosok is szép
számban húztak el mellettünk, amint az első lépéseket megtéve kifelé tartottunk
a kellemes hangulatú településről (4-6. kép).
Őriszentpéter határa felé
közeledve elsuhantunk egy benzinkút mellett, majd nem sokra rá kék jelzésünk
egy keskeny ösvényre váltva belehasított a jobbunkon húzódó erdőségbe, ahol már
az Őri túra nyomvonalával karöltve nyargalt tovább az árnyékos lombok alatt (7-10. kép).
A hatalmas fák
tövében kanyargó Cser-völgyi-patak száraz medrét mindvégig jobbunkon tudva, majd
2 kilométerre távolodtunk el Őriszentpétertől, amikor egy sovány, fekete
sorompót megkerülve élesen D-felé fordult jelzésünk és szép lassan egy széles
földútba hajlott át. Az egyébként hibátlanul jelzett kék jelzésünk
rövidesen kissé elbizonytalanított minket, ugyanis egy ”T” elágazáshoz érve nem
várt hirtelenséggel nyoma veszett. Komoly fejtörő elé azért nem állított minket,
ugyanis a kéktúrás igazolófüzet térképe alapján könnyedén betájoltuk magunkat,
így a K-felé törő ágnak - mely a közelben suhanó autók hangja alapján a
Bajánsenyei műútba torkollott - hátat fordítva, mi jobbra fordultunk és egy
hosszú egyenes, poros földút mentén megindultunk a két oldalról kísérő suhogó
fenyvesek között (11-14. kép).
A zöld
tengerré egyesült tűlevelűek néma sorfala előtt osonva jódarabon koptattuk a
napsütötte, száraz utat, mígnem egy éles balossal újfent D-felé fordultunk,
hogy ismét bevegyük magunkat a sűrű rengetegbe. A nyári melegben igazi
felfrissülést hozó bükkösök, fenyők és tölgyesek kevert erdőségének mélyén
jókedvűen kanyarogtunk egy kényelmes erdei utat követve, miközben ámuldozva
figyeltük vadakkal teli vidék titkos életét. Sajnos azonban az oltalmat nyújtó
erdőnek hamarosan vad hirtelenséggel vége szakadt, és annak helyét a civilizáció közelségét sejtető, zöldellő rétek és kövér búzatáblák vették át (15-17. kép).
A szélesen elterülő, hatalmas földek mozdulatlan idillje közé csupán a vasút rozsdás sínpárja, illetve az azokat hátán hordozó aluljáró szürke falai vertek éktelenkedő sebet. Ez utóbbin azonban a kék jelzés ihletett alkotói legalább kiélhették kreativitásukat az egyedi stílusú kék sáv jelöléssel :) (18-20. kép).
A művészi
alkotásokat hátunk mögött hagyva már nem kellett sokat taposnunk a búzatáblák
között nyargaló kék jelzésünk kopott szekérútját és rövidesen felsejlettek
előttünk Bajánsenye csalogató közelségbe került épületei. Az örömteli látványtól feldobódva szinte pillanatok alatt be is toppantunk a hosszan elnyúló Arany
János utca maroknyi, ámde annál barátságosabb hangulatú háza közé, ahol a
Ny-felé tartó műút mellé csatlakozva rövid időre átadtuk magunkat a csendes kis
település vendégszeretetének (21-24. kép).
A helyiek
kétkezi munkáját dicsérő, takaros porták, valamint a közel fél tucatnyi gólyafészekből
kikandikáló szárnyas fióka figyelő tekintetétől kísérve gyorsan végigsuhantunk
a kék sáv, települést érintő rövidke szakaszán, hogy végül egy balossal kiszakadjunk
a falu ölelő karjaiból. Nekilendülve a Bajánsenyét övező kaszálók zöld
tengerének, hamarjában átkeltünk a nagy mennyiségű hordaléktól zavaros Kerka
lustán hömpölygő patakján, majd miután egy kopott fatábláról elmormolhattuk az
erdő fohászát, hamarjában belevesztünk az előttünk tornyosuló rengetegbe (25-28. kép).
Ezt követően a
gyengéd hullámzásba kezdő terepen nemsokára szembetalálkoztunk egy magányos
faházzal, melynek lábához kuporodó padok és asztalok könnyed pihenésre csábítva
kacsingattak felénk. Még sok dolgunk lévén mi azonban ellenálltunk a
kísértésnek, így klasszikus erdei utak vonalát követve tovább fúrtuk magunkat a
magas faóriások útvesztőjébe. A napsütötte erdő mélyét járva megpróbáltunk a
lehető legóvatosabban közlekedni, hiszen ezen a szakaszon csak úgy pezsgett
körülöttünk a vadon: nem egyszer keresztezték utunkat délceg szarvasok, vagy
éppen riadtan szökdécselő őzek csoportja, a fákon ugrándozó mókusok, de még a
kis Vuk is tiszteletét tette előttünk. Ennek köszönhetően igen hamar elröppent
az idő és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy D-felé fordulva, egy lomhán
ereszkedő, keskeny földút zöld alagútján át kiszakadtunk az erdő szorításából
és újfent békésen bólogató búzamezők szélében járunk (29-33. kép).
Ahogy ismét
kitárult körülöttünk a világ rögtön háztetőkre lettünk figyelmesek a látóhatár
szélében, ami csakis egyet jelenthetett, mégpedig, hogy lassacskán megérkezünk
Kercaszomorra. Így hát gyorsan nyakunkba vettük a zöldellő mezőket és a talpunk
alatt vonagló, poros szekérúton előbb a településtől félrevonult temető mellett
suhantunk el, majd rövidre rá egyenesen belefutottunk a település ölelő karjaiba.
Betoppanva Kercaszomor egyik mellékutcájába hamarjában elsétáltunk néhány
szellősen sorakozó családi ház mellet, majd kisvártatva a református templom fehéren
ragyogó, impozáns épülete sietett köszöntésünkre. A napsütötte domboldalban
nyújtózkodó magas tornyot alaposan körbejárva, ámuldozva csodáltuk annak rendezett
portáját, melynek megannyi gyümölcsfája felett szépen faragott székelykapuk
őrködtek (34-37. kép).
Ráérős
nézelődésünket követően szépen alászálltunk a templom alatt húzódó keskeny
aszfaltútra, mely a település egyetlen, hosszú ütőereként köti össze a két
falurészt, Kercát és Szomorócot, melyek egyesüléséből jött létre 1942-ben a mai
Kercaszomor. Az idilli környezetben fekvő, gyönyörű szép családi házak között sétálva,
minket éppen Kercáról Szomorócra (K-ről Ny-felé) kísért át kék jelzésünk, melynek
kalauzolását követve rövid betekintőt nyerhettünk egy ízig-vérig őrségi település
életébe (38-43. kép).
Hosszasan kiélvezve
Kercaszomor minden apró báját, megpróbáltuk minél jobban elnyújtani a
vendégmarasztaló településen tett látogatásunk, sajnos azonban Szomorócon végül
csak befejezéséhez ért kéktúránk eme csodálatos szakasza. Történt ugyanis, hogy
az osztrák-magyar határt jócskán csak megközelítve, de azért még Szomoróc
határain belül szembetalálkoztunk a sárga sáv jelzéssel, mellyel karöltve kék
jelzésünk élesen D-felé fordult és elszakadva a falu házaitól, a közeli
erdőségekben rejtőzködő Szt. Vencel templom helye felé terelt minket (44-45. kép).
A Kercaszomort
övező erdőségek szélét elérve rögtön egy könnyed patakátkelés színesítette
utunk, ugyanis a Kerca-patak zavaros vízfolyása feküdt a lábunk elé. Épségben túljutva
a csendes kispatakon igazi jelzés kavalkád közepette indultunk tovább az erdő
mélye felé, hiszen a kék és a sárga sáv mellé immáron begyűjtöttük a zöldet is (46-48. kép).
Méretes tölgyek és vöröslő fenyők kevert erdejének
ernyője alatt kisvártatva nekirugaszkodtunk az előttünk görnyedező domboldalnak,
mely nem túl vadul, de azért kérlelhetetlenül egyre feljebb tessékelt minket.
Végül már a zöld romjelzéssel is kiegészülve leküzdöttük a könnyed emelkedőt,
melynek tetején egy információs tábla hirdette fennhangon, hogy e helyütt
állott egykoron a Szt. Vencelnek felszentelt Árpád-kori templom (49-50. kép).
Magáról a
templomról sajnos csak a leírtak alapján alkothattunk képet, mert falai már
régóta az enyészet martalékává váltak. Lelki szemeink előtt azonban mégiscsak megelevenedett
a múlt egy aprócska darabja, melyen tűnődve kicsit elidőztünk a letűnt korokat
megidéző dombtetőn, melynek egyik szegletében, egy aprócska farakásra
bukkantunk, melynek funkciójára, sajnos nem derült fény (51-52. kép).
Rövid
múltidéző sétánkat követően újfent nekivágtunk a környéket uraló, végtelen
rengetegnek, melynek hatalmas faóriásai között szlalomozva kitartóan faragtuk tovább
az előttük álló kilométereket. Ahogy kék jelzésünk ritmusát tartva robogtunk
előre a könnyed terepen, hamarosan elkopott mellőlünk a Kercaszomortól kísérő
sárga sáv, majd a kitartóan D-felé törő úton egyszer csak kiszakadtunk az erdő
öleléséből. Hátunk mögött hagyva az árnyékos lombok kényelmét, továbbra is ragaszkodtunk
a nyíl egyenesen D-nek tartó csapásirányunkhoz és rögtön nekiiramodtunk egy kissé elvadult
szekérútnak (53-55. kép).
Túljutva a
mini dzsungelen, nem telt bele sok idő és nemsokára belefutottunk a Bajánsenye
felől érkező országútba, melynek forró aszfaltját meglovagolva rövidesen
tiszteletünket tettük a közeli Magyarszombatfa varázslatos településén. Az őrségi
erdők csodálatos bájaiból éppen csak felocsúdva hirtelen a fazekasok magával ragadó
világában találtuk magunkat, ahol lépten-nyomon míves portékákat áruló fazekas mesterekbe
botlottunk, akik jókedvűen invitáltak minket egy kis beszélgetésre, miközben
büszkén mutogatták száz színű kerámiáikat (56-60. kép).
A csillogó,
mázas cserepek, csodaszép korsók, kövér csuprok és még sok-sok szemet gyönyörködtető
mestermunka láttán kissé belassulva, szinte már andalogva csordogáltunk
Magyarszombatfa utcáin. Alig 300 méter óta élvezhettük még csak Magyarszombatfa
vendégszeretetét, amikor egy balossal rövid időre letértünk a hűségesen kísérő
kék sávról, hogy szép komótosan a település központja felé vegyük az irányt, ahova nem más, mint legújabb kéktúrás bélyegzőnk ígérete csalogatott be minket (61-63. kép).
A pecsétet természetesen annak rendje, s módja szerint meg is találtuk a „Tűzzománc szomjoltó”-ban, ahol hűsítő italok mellett, akár még hamburgerrel is csillapíthatja éhségét a megfáradt túrázó (64. kép).
Miután
kéktúrás pecséteink legújabb tagját ünnepélyesen elsüllyesztettük
igazolófüzetünkbe, még továbbra sem tértünk vissza a kék útitársunkhoz, hanem
ehelyett mélyebbre hatolva a település szívébe – a Tűzzománc-tól max. 100 méterre távolodhattunk el – felkutattuk a
helyi nevezetességként számon tartott magyarszombatfai
fazekasházat (65-66. kép).
A varázslatos
mini skanzent még sikerült épp zárás előtt elcsípnünk, így az öreg parasztház
udvarába betérve egy rövidke, nagyjából 15 perces tárlatvezetésben is
részesülhettünk az igen kedves és készséges pénztáros hölgy tolmácsolásában,
aki, mint kiderült szintén fazekasmester. Áhítattal hallgattuk végig a helyi
fazekasság történetét tárgyi eszközökkel is szemléltető, hangulatos időutazást,
melynek igazi látványossága volt az agyagáruval tömött égetőkemence, mely
jelenleg éppen pihent, bár a nagy melegben nem is érzetük hiányát az ezer fok
körüli lángoknak (67-71. kép).
Rövid,
múltidéző sétánk végeztével érzékeny búcsút vettünk a hangulatos fazekasház
fehérre meszelt falaitól és a szelektív kitekintőnket letudva visszasétáltunk a
kék sáv kijelölt nyomvonalára. Nem sokkal azután, hogy a falu Ny-i szélében
újfent felmarkoltuk kéktúránk fonalát, máris búcsút intettünk Magyarszombatfa
vendégmarasztaló településének, és a település határát jelző tábla előtt jobbra
fordulva a völgyet körülölelő, tágas erdőségek felé vettük az irányt. Miután a
civilizáció utolsó mementói is elkoptak mellőlünk, jelzésünk rögtön beleveszett
a hatalmas lombok árnyékába burkolózó, végtelen rengetegbe, ahol a kaptatósra
forduló terepen, aznapi túránk legnagyobb kihívásával kellett megküzdenünk.
Utunkba nem más, mint a Ritasi-domb vetődött a maga 296,1 méterével, melynek
átmozgató emelkedői üdítő változatosságként hatottak a korábbi sík terephez
képest. Persze azért koránt sem állított elénk legyőzhetetlen akadályt,
így végül minden gond nélkül felértünk a dombtetőt megkoronázó geodéziai mérőtorony
betonóriásához (72-75. kép).
A méretes
monstrum lábánál megpihenve eljátszadoztunk a gondolattal, hogy jó volna fentről
is megcsodálni a tájat, de miután a torony belsejében szembesültünk a bokáig
érő guanóval és a szintek közé rekedt, vadul csapdosó galambokkal, ettől inkább
eltekintettünk. Így nem volt más hátra, mint előre, úgyhogy tovább fúrtuk
magunkat az árnyékos erdő útvesztőjébe. Bár túlságosan hosszan már nem
élvezhettük az oltalmat nyújtó fák vendégszeretetét, ugyanis visszakanyarodva Magyarszombatfa
határába a civilizáció hamarosan ismét visszatolakodott a vadonba (76-78. kép).
Miután elértük
a település felől érkező országút kopott aszfaltcsíkját egy rövid darabon
araszoltunk annak felszínén, majd napsütéses szőlősorok és vidám hétvégi házak között
átsuhanva keresztülvágtunk egy újabb erdőfolton, hogy a túloldalon kibukkanva
már Gödörháza küszöbén kopogtassunk. No, azért nem rontottunk egyből ajtóstól a
házba, ugyanis a „Sárgaliliom Tanösvénnyel” kokettálva egy keveset még tisztes
távolságban gyalogoltunk a balunkon előbukkanó háztetőktől (79-84. kép).
Eleget kerülgetve
a forró kását egy balossal végül csak ráfordultunk Gödörháza településére,
melyet egy bégetéstől hangos birkafarm kerítései mellett elsétálva értünk el (85-86. kép).
Gödörházán
tett látogatásunk, nem mondanám, hogy túl hosszúra nyúlott volna, ugyanis a
maroknyi házból álló településen szinte pillanatok alatt keresztülfűztük
magunkat, és a poros út mellett ácsorgó, szoknyás harangláb magányos képétől
búcsúzva már neki is lendültünk a falut szegélyező, üde lápréteknek (87-91. kép).
Letudva a nem
egészen 1 kilométeren át tartó, kellemes átvezető szakaszunkat – melyet jobbára
tágas rétek és szellős erdőfoltok uraltak – villám léptekkel érkeztünk meg a
közelben fekvő Velemér településére, melyet már túránk kezdete óta izgatottan
vártunk. Átlépve az őrségi kisfalu küszöbét hamar be is bizonyosodott, hogy elvárásaink
nem voltak alaptalanok, ugyanis vad hirtelenséggel egy csodálatos mesevilágba
csöppentünk. Az utcákat megülő, különleges varázs fenntartásában olyan egzotikus
hangzású helyek segédkeztek, mint például a „Csinyálóház”, vagy éppen a „Sindümúzeum”.
Utóbbi egyébként az Őrségi népművészeti emlékeit rejti magában, melynek
látogatásához sajnos előzetes bejelentkezés szükséges, így ezt most kénytelenek
voltunk kihagyni (92-93. kép).
De, ahogy a szellősen sorakozó, takaros családi házak keskeny utcáján egyre
mélyebbre fúrtuk magunkat Velemér ölelő karjaiba, úgy találkozhattunk még festőművésszel,
helytörténeti múzeummal, vagy éppen egy itáliai, reneszánsz majolikával is (94-96. kép).
Sajnos
ottjártunkkor már egy kicsit későre hajlott az idő, így a legtöbb helyet zárva
találtuk. No, de sebaj, még így is hatalmas élmény volt a bájos kisfalu barátságos
utcáit róni. Szomorúak is voltunk, mikor a település szélében megbújó temető
mellett kék jelzésünk megválni készült Velemértől. Az elszakadás azonban nem ment ám olyan
könnyen, ugyanis egy apró, ámde annál emlékezetesebb kitekintő kedvéért ezen
a ponton ismét megváltunk hűséges útitársunktól (a kék sávtól), és nagyjából
200 méternyi sétát letudva látogatást tettünk a hely fő nevezetességeként
számon tartott Árpád-kori templomnál (97-99. kép).
Az erdőszélben
megbújó műemlék épület igazán pazar látványt nyújtott az egyre laposabban kúszó
napkorong utolsó fénypászmáiban, melynek békés és nyugodt környezetében mi
magunk is megpihentünk egy rövid időre, hogy átadjuk magunkat a letűnt korokat
idéző ódon falak hangulatának (100-102. kép).
Ha szabad
ezzel a képzavarral élnem, akkor a templom belseje is megért volna egy misét,
hiszen, az internetes utánajárásunk alapján, gyönyörű freskók borítják annak
falait. De sajnos a nyitva tartásról itt is lecsúsztunk, így ráérős
nézelődésünk után kénytelenek voltunk továbbállni. Visszakanyarodva kék jelzésünkhöz,
rövidesen belevesztünk az előttünk tornyosuló, tágas erdőségbe, ahol klasszikus
erdei utak és ösvények vonalát koptatva egészen az erdő túloldalán fekvő Asszonyfa
parányi településéig fúrtuk át magunkat (103-106. kép).
A hangulatosan
hullámzó völgyek közé szorult falucskában mindössze egy villámlátogatást
tettünk, ugyanis a forró aszfaltot meglovagolva hamar túljutottunk a maroknyi
épületen. Ezzel lényegében meg is érkeztünk túránk záró felvonásához, melynek
keretében már csak egy rövid séta választott el minket a keskeny műúton végső
célpontunktól, az aznapi utolsó pecsétünket őrző Szentgyörgyvölgytől (107-108. kép).
Hamar át is
értünk a szomszéd településre, melynek házai közé betérve még bő 1 kilométer
választott el minket a központban bujkáló igazolópontunktól. Így előbb a Vörösmarty,
majd a Kossuth utca rendezett sorának nekigyürkőzve, nagy elánnal estünk neki a 'Vitéz söröző'-ig vezető utolsó szakasznak, melynek befejeztével végül
felhelyeztük aznapi kalandozásainkra a koronát (109-112. kép).
A kopott szürke
krimó hűs falai közé belépve, annak rendje, s módja szerint épségben találtuk a
zenegép mellett helyet kapó kéktúrás ládikát, melyet üzembe helyezve gyorsan
bele is ütöttük utolsó bélyegzőnket az egyre csak gyarapodó gyűjteményünkbe.
Amint ezzel megvoltunk, megköszöntük a lehetőséget, majd az aznapi
szállásunkat megcélozva egy jódarabon visszasétálnunk a kéken. Egészen a
Vörösmarty utca 1 alatt található „Molnár
porta” csodálatosan szép parasztházáig, ahol minden túlzás nélkül idilli
környezetben fogadtak minket nagyon szívélyes vendéglátóink. A helyet jó szívvel
ajánlom a környéken portyázó kéktúrázóknak, csodaszép, tiszta szállás,
hamisíthatatlan őrségi hangulattal (113-118. kép).
Köszönöm az értékes beszámolót jó volt látni a szép képeket szinte én is ott voltam
VálaszTörlésIgazán nincs mit! :)
TörlésNagyon jó beszámoló, mi is a héten szeretnénk végigjárni :) Esetleg ha rögzítettétek az útvonalat, nincs hozzá egy gpx-etek? :) Jobban szeretek GPS útvonal alapján menni :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Igen, rögzítettük az útvonalat, ha küldesz egy elérhetőséget a itin3r@gmail.com e-mail címre, akkor át tudom küldeni.
Törlés