2016. július 10., vasárnap

Bátaapáti - Szekszárd

Szakaszleírás
Táv: Bátaapáti (519,4 km) - Szekszárd (561,0 km)  41,6 km
Útvonal: Bátaapáti - Henrik-forrás - Mórágy - Kismórágy - Radnai-magaslat - Szálka - Gábóc - Grábóci-erdészlak - Haramia-forrás - Sötét-völgy - Óriás-hegy - Szarvas-szurdik - Bati-kereszt - Remete-kápolna - Szekszárd
Tájegység: Geresdi-dombság, Szekszárdi-dombság (Tolna megye)
Teljesítés ideje: 2016.07.10.
Kéktúránk második napján forró nyári reggelre ébredtünk meg Bátaapátiban, ami Andival arra sarkallt minket, hogy mielőbb hátunk mögött hagyjuk kényelmes szállásunkat és nyakunkba vegyük az álmatag település ébredező utcáit. Ezért a környező dombok fölé kapaszkodó Nap melegen simogató sugaraitól kísérve visszatértünk Bátaapáti D-i szegletébe, hogy túránk fonalát ismét felvéve nekivágjunk az aznapra tervezett maratoni menetelésünknek (1-2. kép).  
A település utolsó házait is hátunk mögött hagyva keblünkre öleltük az előttünk elterülő sűrű erdő végtelen rengetegét, és egy poros földútnak nekirugaszkodva szép lassacskán felkapaszkodtunk Bátaapáti szélesen elterülő völgyéből. Ahogy egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a reggeli árnyakat rejtő fák kusza rengetegében, úgy a lustán kapaszkodó jelzésünkön egyre magasabbra hágtunk az utunkat álló domboldalban, mígnem a gerincen átbukva lendületes ereszkedésünk egy mélyenszántó völgyvonulatba torkollott. Odalent csatlakozva a meredek völgyoldalak között nyargaló erdei földúthoz csakhamar szembetalálkoztunk az út mellett rejtőzködő Henrik-forrás csordogáló kifolyójával, melynek hűsítő vize rendkívül jólesett ezen a meleg reggelen (3-4. kép). 
Eltávolodva a békésen csobogó forrásvíztől viszonylag hamar keresztülfűztük magunkat az egyre szélesebbé terebélyesedő völgyön és Mórágy határába érve szinte karnyújtásnyi közelségbe kerültünk a település szélén sorakozó házakkal. Azonban csak „szinte”, hiszen kék jelzésünk gondolván egyet még kérette magát egy keveset, és mielőtt megadta volna magát Mórágy csalogató közelségének egy nagyobb vargabetűt leírva nekirongyolt a falu fölé magasodó hegyoldal igen combos kaptatóinak (5-6. kép).  
Túljutván a virágba borult hegytetőn és az azt körülölelő szellős fenyveseken, kígyóként tekergőző ösvényünk szép komótosan vette fel a lomhán ereszkedő É-i lejtők ritmusát, melybe belekényelmesedve mi magunk is könnyedén szálltunk alá a hegy lábánál elterülő Mórágy ébredező házai közé (7-8. kép).
A szikrázó napsütésben fürdőző utcák reggeli mozdulatlanságát kissé megtörve jókedvűen andalogtunk végig a Szabadság utca görbe vonalán, mígnem a helytörténeti gyűjteménynek otthont adó magas téglaépület büszke falaihoz nem érkeztünk. A ház sarkánál nyomban megtaláltuk a fakó barna téglákra rögzített Kéktúrás ládikát, melynek gyomrából előhalásztuk a bélyegzőt és nyomtunk egy szép kövér pecsétet igazolófüzetünkbe (9-11. kép).

Miután letudtuk mórágyi látogatásunk hivatalos részét ismét felnyaláboltuk túránk fonalát és rövid sétát követően már a falu szépen kiépített főtéren baktattunk keresztül. A kígyóként tekergőző utcák csomópontjában található szűk kis téren egy masszív gránitoszlop köszöntött minket kedvesen a Mórágyról szóló szép versével, melyet eolvasván ráfordultunk a Kossuth utca lustán nekilóduló aszfaltjára és a családi házak fölött terpeszkedő pincesor érintésével szép lassan felkapaszkodtunk a napsütötte völgyből (12-16. kép).


Meghódítván a Mórágy fölé görnyedő a lapos dombtetőt, hamar leráztuk magunkról az épített környezet utolsó béklyóit és egy békésen ringatózó napraforgómező sárga lángok nyaldosta tengeréhez érkeztünk (17-18. kép).
Az impresszionista festmények vásznáról megelevenedett örvénylő szín kavalkád lüktető idilljéből egy apróság hiányzott csupán, mégpedig hűséges útitársunk, a kék jelzés! Ezért jobbat nem tudván ragaszkodtunk továbbra is É-i csapásirányunkhoz és a napraforgótábla szélében haladva kitartóan törtünk magunkat előre, míg a jobbunkon húzódó, alacsony erdősáv szélében végül rá nem bukkantunk tékozló jelzésünkre. A göcsörtös fák szövevényes rengetegébe csábító kék elvadult ösvényén eleinte igen kellemetlen volt utunk, de amint hősies dzsungelharca árán áttörtük a buja növényzet ölelő karjain, virágba borult apró tisztásokon át jutottunk le a Kismórágy felé törő széles völgy köves szekérútjára (19-21. kép).

A kisebb-nagyobb gránitrögöktől döcögős úton könnyedén ereszkedve elsuhantunk egy letűnt földtörténeti korokat megidéző kőfejtő éktelenkedő sebe mellett, majd a meredek völgyoldalak közül kiérve rövidesen megszelídült körülöttünk a táj. Az andalítóan hullámzó dombok lapos völgyben végződő nyúlványain araszolva hamarosan érintettük a Kismórágyi-vasúti megálló magányos házikóját, majd az élettelen sínpáron átkelve rövid aszfaltkoptatásba kezdtünk az olvadozó műúton (22-24. kép).

Egy lapos völgybejáratban pöffeszkedő magányos gazdasághoz érkezve érzékeny búcsút vettünk a Mőcsény felé rohanó aszfaltcsíktól és az autentikus illatok árasztó istállók mellett ráfordultunk egy lustán kapaszkodó, poros földútra, melynek hosszan kapaszkodó vonalát követve igencsak megizzadtunk a perzselő napsütésben, de végül csak meghódítottuk a festői panorámával kárpótló dombtetőt (25-28. kép).

Miután a terep kissé megszelídülve kezdett barátságosabb arcot ölteni, hátunk mögött hagytuk a kövér kaszálók mozdulatlan tengerét, és tömött szőlősorok, terebélyes gyümölcsfák között haladtunk tovább a nehezen járható, gazos szekérúton, mely egészen a Radnai-magaslat elágazójáig repített minket (29. kép).  
Megmenekülve az egyre tikkasztóbb nyári meleg rekkenő hőségétől kék jelzésünk végre engedelmeskedett az oltalmat nyújtó lombok hívószavának és belevesztünk az árnyékot nyújtó faóriások rengetegébe. A klasszikus erdei utakat követve azonban csak rövid ideig élvezhettük a komfortos erdő vendégszeretetét, ugyanis egy kopasz erdőirtáson keresztülfűzve magunkat túránk egyik legkellemetlenebb szakaszához érkeztünk (30-33. kép). 

Elhanyagolt, faágakkal sűrűn beszőtt, nehezen követhető ösvényen ereszkedve hosszasan küzdöttünk az elemekkel, de kitartó fáradozásainkat siker koronázta és a hosszas dzsungelharc végén elértük az erdő magas tartóoszlopainak határát. Kilépve a horihorgas faóriások alól, mintha egy apokaliptikus kép elevenedett volna meg előttünk, ahogy ott álltunk a tarvágástól letarolt kies domboldalban, azonban némi reményfoltként felragyogott előttünk a szálkai Halas-tó kéken izzó víztükre, mely nyomban magához vonzotta tekintetünket (34-38. kép).


Leereszkedve a békésen ringatózót tó csillogó vize mellé nyomban felvettük a kanyargós partoldal ritmusát és könnyedén kígyózva siklottunk végig a DK-i oldal barátságos ösvényén. Ahogy közeledtünk Szálka nem is oly távoli települése felé szép lassan élet költözött az idilli tájba, jártunkban ráérősen üldögélő horgászokkal, bográcsozó családokkal találkoztunk szembe, míg a tó felől fürdőzők távoli hangját hozta felénk vízfelszín. Miután az utolsó fák mellett is elsuhanva elhagytuk az árnyékos parti ösvényt, megérkeztünk a hosszan elnyúló Halas-tó ÉK-i csücskébe, ahol forgalmas műúton átkelve végérvényesen megérkeztünk Szálkára (39-42. kép).

Az elbűvölő környezetben meghúzódó település hamisíthatatlan vidéki hangulatot idéző utcáira betoppanva pár lépést követően rögtön megálltunk a hely ikonikus szimbólumává vált "Szarvasbika" tekintélyt parancsoló bronz szobránál, ugyanis a mögötte terpeszkedő Trófea fogadó látta vendégül aznapi 3. igazolópontunkat (43-48. kép).


A nagy melegre való tekintettel kissé elidőztünk a csendes fogadó hűsítő falai között, majd miután egy Ice Tea-n és egy jégkrémen is túl voltunk ismét nyakunkba vettük a bájos kis település szikrázó napsütésben fürdőző utcáit. A rendezett porták utcafrontján suhanva hamar átadtuk magunkat a völgyet belengő falusi idillnek, miközben a Petőfi utca majd 2 kilométer hosszan elnyúló vonalát követve szép lassan É-felé tartottunk (49-50. kép).

Szálka házainak összekaroló, tömött sorától végül a völgyből felkapaszkodó, keskeny betonút kifejezetten combos emelkedőjével vettünk érzékeny búcsút, majd miután ráfordultunk a környező dombvidék békésen hullámzó vonulatai felett nyargaló poros gerincútra, nagy elánnal megindultunk Grábóc felé. A helyi teljesítménytúrákról már oly jól ismert, rövidke szakaszon otthonosan mozogva suhantunk végig a terebélyes kaszálók és kövér búzamezők közepette, miközben a látóhatár távoli vásznán a varázslatos Mecsek vadregényes vonulatai kezdtek kirajzolódni. A látványos körítés mellett hamar keresztül is fűztük magunkat a könnyed etapon és egy jobbos kanyart követően már a Grábócra alábukó lejtőn ereszkedtünk alá a lábunk alatt elterülő völgybe (51-54. kép).

Nem sokkal azután, hogy Grábóc DK-i csücskét elérve túljutottunk az első házakon, kisvártatva már a település fő látványosságként számon tartott szerb ortodox templom és kolostor jellegzetes sárga-fehér épületegyüttese sietett köszöntésünkre. A festői környezetbe visszahúzódó magas tornyok alá érkezve rögtön elcsábultunk a végtelen nyugalmat árasztó napsütötte liget láttán, így megadva magunkat hívó szavának nem tehettünk mást, mint  felkerestük a különleges légkör övezte szent helyet (55-59. kép).


Miután kellemes hangultaú sétát tettünk a régmúltat idéző kolostor udvar kopott kövein, felfrissültünk a forrásház hangos roballyal zúduló, hűs vizéből, majd érzékeny búcsút vettünk a vendégmarasztaló helytől. Ezt követően visszatértünk a település szíve felé siető Deák Ferenc utcára, melyen rövid sétát követően meg is érkeztünk az utolsó ellőtti igazolópuntunknak otthont adó Mini ABC kissé megviselt épületéhez (60-61. kép).
Ahogy elsüllyesztettük aktuális pecsétünket Kéktúrás füzetünkbe, örömmel konstatáltuk, hogy ezzel át is lendültünk aznapi kvótánk felén, így nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat az előttünk álló újabb 20 kilométer kalandjainak tengerébe. A maroknyi épületből álló törpe település házain keresztülfűzve magunkat mindvégig vágyakozva néztük a Grábóc fölé görnyedő dombtető nemrégiben átadott ékességét, azaz a Mária-kilátót, azonban ezúttal kihagytuk a csodálatos kilátással kecsegtető büszke tornyot, és helyette a faluszéli istállók felé véve az irányt búcsút intettünk Grábócnak (62-63. kép).

Kicsusszanván az épített környezet öleléséből hamarosan meglovagoltuk a tágas legelők között bukdácsoló kopott szekérutat, mely mohón szelte keresztül a miniatűr alpesi legelőkre emlékeztető tájat. Az út mellett legelésző tehéncsorda bágyadt tekintettel követte végig, ahogy végignyargaltunk a poros úton, majd a hangulatos völgyet lezáró sűrű erdő rengetegébe veszve végleg hátunk mögött hagytuk Grábóc környékét (64-67. kép).

Amint betévedtünk az oltalmat nyújtó lombok hűs árnyékába, nyomban felültünk a környező hegy-völgyek lüktető hullámvasútjára. Első nekifutásra egy kitartóan kapaszkodó, keskeny erdei úton legyűrtük az előttünk pöffeszkedő domboldalt, majd a meredek É-i lejtőkön szlalomozva alászálltunk a tágas völgyben ülő, szebb napokat is megélt Grábóci-erdészlak, illetve a kicsit arrébb bujkáló magányos Vadászház kettőséig (68-69. kép).
Onnét felkapaszkodva újabb fárasztó hegymenet következett, míg a talpunk alatt fokozatosan megszelídülő terepen el nem értünk a kék sáv - sárga sáv fonódó jelzéseinek széles gerincútját. Kihasználva a könnyen jött pihenő, egy rövid ideig élveztük a kényelmes földút vendégszeretetét, mígnem egy hirtelen jobbossal vadul vágtató ereszkedésbe kezdtünk, mely lendületes ritmusának végül a Haramia-forrás szépen kiépített kifolyójánál szakadt vége (70-72. kép).
A kellemes környezetben üldögélő forrásnál rövid pihenőt iktattunk be programunkba, mialatt szépen feltöltöttük készleteinket a hűsítően hideg vízből, majd miután ezzel megvoltunk ismét keblünkre öleltük a végtelen erdőt! Egy kitaposott ösvény kényelmesen járható csapását meglovagolva fokozatosan belefolytunk a Sötét-völgy hangulatos vonulataiba, mely nagy hirtelenséggel megtelt élettel. A szekszárdiak és egyéb környékbéli települések lakóinak közkedvelt kiránduló területén ezúttal is rengeteg túrázóval találkoztunk szembe, legyen szó magányos harcosokról, vagy éppen népes családokról, akik jókedvűen poroszkáltak a romantikus Sötétvölgyi-tanösvényen. A zöldellő erdőn keresztülkígyózva végül egy tágas rét szélében bukkantunk elő a magas fák lombjai alól, melyet átszelve kisvártatva már a Sötétvölgyi Gyermektábor kerítéseihez érkeztünk (73-75. kép).

A természet lágy ölén ringatózó tábor fakó faházai mellett elsuhanva ismét belecsaptunk egy kicsit a lecsóba, hiszen a komótosan nekiiramodó földúton araszolva hamarosan kifejezetten combos kaptatókba hajlott át a terep. A Szekszárdi-dombság békésen hullámzó vonulataihoz képest meglehetősen fárasztó erdei utakon előbb a Húshagyó-domb, majd némi átvezető szakaszt követően a Óriás-hegy "meredélyeit" küzdöttük le, mielőtt az erdő öleléséből átmenetileg kiszakadva virágba borult legelők mellett sétáltunk tovább a megszelídült vidéken (76-77. kép).
A gyengéden ringatózó zöld rét szegélyét hűségesen követve egészen a turistajelzések csomópontjában fekvő Bükkös-erdő sarkáig siettünk a perzselő nap szikrázó sugaraitól kísérve, ahol É-felé fordulva eltávolodtunk a piros sáv - sárga sáv kettősétől és felvettük az Éles-hegyháton végigrohanó gerincút fonalát. Az eleinte szintben haladó, könnyed szekérút a méterek előrehaladtával szép fokozatosan szűk löszmélyúttá formálódott, miközben egyre nagyobb lendületet véve bukdácsolt alá a Szarvas-szurdik bejáratához. A kövér szőlőföldekre letekintő Szarvas-szurdik vadregényes vonulatai közé betérve aztán tovább élvezhettük a meredek falú lösz mélyutak különleges hangulatát, melyek sárgásbarna alagútjában már a Bati-kereszt felé küzdöttük fel magunkat (78-79. kép).
Amint egyre feljebb értünk a lankás domboldalban, úgy szép fokozatosan elkoptak mellőlünk a magas partoldalak, és a helyükbe hamarosan már a híres-neves szekszárdi pincészetek terebélyes szőlőbirtokai tolakodtak. A barátságosabbá váló terepen balunkról a szövevényes erdősávtól határolva, jobbunkról a göcsörtös szőlőtőkéktől védve rövidesen megérkeztünk a keskeny ösvényünk mellett nyújtózkodó Bati-kerszt magányos pihenőjéhez, melyet megkerülve még egy utolsó kitérőre adtuk fejünket, még mielőtt megérkeztünk volna a lassan elérhető közelségbe kerülő Szekszárdra. Aktuális kalandozásunk apropója nem volt más, mint a nemrégiben átadott Bari-kerszt kilátó robosztus fatornya, mely lelegzetelállító panorámával csábított minket magához (80-82. kép).

A kék ég felé nyújtózkodó, extravagáns kilátó keskeny lépcsőfokait kettesével szedve hamar feljutottunk a legfelső emelet szédítő magasságába, ahol bizony nem kellet csalatkoznunk előzetes elvárásainkban. A ragyogó nyári délutánon káprázatos kilátásban lehetett részünk, amint letekintettünk a lábunk alatt hullámzó Szekszárdi-dombság vadregényes vidékére, mely messzire törve végül a látóhatár szélében egybeolvadt a Mecsek marcona vonulataival (83-88. kép).


Igen nehezünkre esett elszakadni a lebilincselő körpanorámától, de legvégül csak megadtunk magunkat a közeli megyeszékhely csábításának és visszaereszkedtünk a végeláthatatlan szőlőbirtokok zöld tengerébe. A nyíl egyenesen K-felé rohanó, kopott, köves gazdasági úton botorkálva nem sokára arra lettünk figyelmesek, hogy a tájat uraló, hosszú szőlősorok közé egyre gyakrabban vegyültek a nevezetes helyi pincészetek kisebb-nagyobb borszentélyei (89-92. kép).

Végül egy hosszú pincesor lendületes és a rengeteg kő miatt kissé kellemetlen lejtőjének nekirugaszkodva jelzésünk fejest ugrott a megszaporodó épületek kavargó tengerébe, és a Remete-kápolna zárt vaskapui elé érve végérvényesen is visszarepítve minket civilizáció dzsungelébe (93-94. kép).
Végre Szekszárd utcáit jár kissé megszaporáztuk lépteinket, hiszen megörülvén végső célunk közelségének szívünk ekkor már nagyon vitt előre. A kanyargós, zeg-zugos utcák vonalát tartva hamar elértük a belváros peremét, ahol Babits Mihály szülői háza köszöntött minket elsőként (95-96. kép).
A híres költő egykori házát ezúttal csak kívülről csodáltuk meg, helyette inkább továbbcsorogtunk egészen a város főterének kellős közepére, ahol kicsit több időt eltöltve ámuldozva néztük a gyönyörű szép épületek változatos szín kavalkádját. A megyeszékhelyhez méltó módon tényleg magával ragadó szépségű és hangulatú tér bizony meg is ért minden egyes percet amit rá szántunk, hiszen mind a templom, mind a gyönyörű városháza, a hangulatos fagyizók és pincék, a macskaköves utak egyszerűen elvarázsoltak minket (97-104. kép).



Nem győzvén betelve a látottakkal, azért lassacskán hátunk mögött hagytuk a romantikus teret, és a város főütőerének számító Széchenyi utcán átkelve andalogtunk tovább. A látnivalóknak azonban ezzel még koránt sem ért vége, hiszen a vasútállomás felé tartva előbb a Garay János Gimnázium, majd nem sokra rá a Wosinsky Mór Megyei Múzeum patinás épületei előtt sétálhattunk el (105-108. kép).

Végül egy hangulatos platánsor felvezetésével érkeztünk meg a helyi buszpályaudvar és vasútállomás kettőséhez, melyek közül utóbbit megcélozva végül átvágtunk annak kihalt várótermén és a zajos peron szélében ünnepélyes keretek között begyűjtöttük utolsó pecsétünket is (109-111. kép).

Ezzel le is zártuk Dél-Dunántúli Kéktúránk K-i peremét, így a kemény munka eredményeként elégedetten térhettünk meg otthonunkba. Igaz összességében Kaposmérőtől Szekszárdig húzódó szakasszal egy szép szeletet már kihasítottunk a kék szerpentin vonalából, de azért előre tekintve láthatjuk, hogy akad még kihívás bőven. De örömmel állunk a kilométerek elébe, és már most izgatottan tervezzük legközelebbi kiruccanásunk részleteit, úgyhogy találkozunk a soron következő beszámoló alkalmával! ;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése