2017. június 3., szombat

Őriszentpéter - Szentgyörgyvölgy

Szakaszleírás
Táv: Őriszentpéter (117,8 km) - Szentgyörgyvölgy (146,9 km)  29,1 km
Útvonal: Őriszentpéter - Bajánsenye - Belső-hegy - Kercaszomor - Szent Vencel templom (helye) - Magyarszombatfa - Ritasi-domb - Gödörháza - Velemér - Veleméri-hegy - Asszonyfa - Szentgyörgyvölgy
Tájegység: Őrség (Vas-Zala megye)
Teljesítés ideje: 2017.06.03.
Amióta 3 éve belevágtunk kéktúrás kalandunkba, azóta nem titkolt vágyunk volt, hogy megannyi - látnivalókkal és izgalmakkal teli - kilométert hátra hagyva egyszer majd tiszteletünket tehessük az Őrség mesebeli vidékén. Hosszú böjt után most azonban beteljesült álmunk, és végre-valahára megérkeztünk az ország eme csodálatos szegletébe. Nem is akár hogyan, hiszen egyből a közepébe vágva, rögtön az Őrség fővárosaként számon tartott Őriszentpéterre vezérelt minket fogyhatatlan kalandvágyunk, melynél ideálisabb kiindulási helyet keresve sem találtunk volna legújabb, 2 napos túrahétvégénknek. A Vas-megye DNy-i csücskében megbújó, bájos kisváros szívéből rajtolva első napra Szentgyörgyvölgy meghódítását tűztük ki magunk elé célul, így első lépéseként - nevéhez hűen - a „Centrum Étterem és Panzió”-t kellett felkeresnünk Őriszentpéter központjában, mely aznapi első bélyegzőnknek adott otthont (1-3. kép).

A körülményes tömegközlekedés terhét nyögve sajnos csak igen későn, a legnagyobb nyári melegben (konkrétan délben) sikerült útnak indulnunk a pecsétünk begyűjtését követően, de ennek ellenére meglepően nagy élet volt a város főterén. Sokan sétálgattak a Bajánsenye felé tartó műút szélében nézelődve, vagy éppen az étteremmel szemben található kis zöldségesnél sürögtek-forogtak, miközben túrakerékpárosok is szép számban húztak el mellettünk, amint az első lépéseket megtéve kifelé tartottunk a kellemes hangulatú településről (4-6. kép).

 
Őriszentpéter határa felé közeledve elsuhantunk egy benzinkút mellett, majd nem sokra rá kék jelzésünk egy keskeny ösvényre váltva belehasított a jobbunkon húzódó erdőségbe, ahol már az Őri túra nyomvonalával karöltve nyargalt tovább az árnyékos lombok alatt (7-10. kép).

A hatalmas fák tövében kanyargó Cser-völgyi-patak száraz medrét mindvégig jobbunkon tudva, majd 2 kilométerre távolodtunk el Őriszentpétertől, amikor egy sovány, fekete sorompót megkerülve élesen D-felé fordult jelzésünk és szép lassan egy széles földútba hajlott át. Az egyébként hibátlanul jelzett kék jelzésünk rövidesen kissé elbizonytalanított minket, ugyanis egy ”T” elágazáshoz érve nem várt hirtelenséggel nyoma veszett. Komoly fejtörő elé azért nem állított minket, ugyanis a kéktúrás igazolófüzet térképe alapján könnyedén betájoltuk magunkat, így a K-felé törő ágnak - mely a közelben suhanó autók hangja alapján a Bajánsenyei műútba torkollott - hátat fordítva, mi jobbra fordultunk és egy hosszú egyenes, poros földút mentén megindultunk a két oldalról kísérő suhogó fenyvesek között (11-14. kép).

A zöld tengerré egyesült tűlevelűek néma sorfala előtt osonva jódarabon koptattuk a napsütötte, száraz utat, mígnem egy éles balossal újfent D-felé fordultunk, hogy ismét bevegyük magunkat a sűrű rengetegbe. A nyári melegben igazi felfrissülést hozó bükkösök, fenyők és tölgyesek kevert erdőségének mélyén jókedvűen kanyarogtunk egy kényelmes erdei utat követve, miközben ámuldozva figyeltük vadakkal teli vidék titkos életét. Sajnos azonban az oltalmat nyújtó erdőnek hamarosan vad hirtelenséggel vége szakadt, és annak helyét a civilizáció közelségét sejtető, zöldellő rétek és kövér búzatáblák vették át (15-17. kép).
 

A szélesen elterülő, hatalmas földek mozdulatlan idillje közé csupán a vasút rozsdás sínpárja, illetve az azokat hátán hordozó aluljáró szürke falai vertek éktelenkedő sebet. Ez utóbbin azonban a kék jelzés ihletett alkotói legalább kiélhették kreativitásukat az egyedi stílusú kék sáv jelöléssel :) (18-20. kép).

A művészi alkotásokat hátunk mögött hagyva már nem kellett sokat taposnunk a búzatáblák között nyargaló kék jelzésünk kopott szekérútját és rövidesen felsejlettek előttünk Bajánsenye csalogató közelségbe került épületei. Az örömteli látványtól feldobódva szinte pillanatok alatt be is toppantunk a hosszan elnyúló Arany János utca maroknyi, ámde annál barátságosabb hangulatú háza közé, ahol a Ny-felé tartó műút mellé csatlakozva rövid időre átadtuk magunkat a csendes kis település vendégszeretetének (21-24. kép).

A helyiek kétkezi munkáját dicsérő, takaros porták, valamint a közel fél tucatnyi gólyafészekből kikandikáló szárnyas fióka figyelő tekintetétől kísérve gyorsan végigsuhantunk a kék sáv, települést érintő rövidke szakaszán, hogy végül egy balossal kiszakadjunk a falu ölelő karjaiból. Nekilendülve a Bajánsenyét övező kaszálók zöld tengerének, hamarjában átkeltünk a nagy mennyiségű hordaléktól zavaros Kerka lustán hömpölygő patakján, majd miután egy kopott fatábláról elmormolhattuk az erdő fohászát, hamarjában belevesztünk az előttünk tornyosuló rengetegbe (25-28. kép).

Ezt követően a gyengéd hullámzásba kezdő terepen nemsokára szembetalálkoztunk egy magányos faházzal, melynek lábához kuporodó padok és asztalok könnyed pihenésre csábítva kacsingattak felénk. Még sok dolgunk lévén mi azonban ellenálltunk a kísértésnek, így klasszikus erdei utak vonalát követve tovább fúrtuk magunkat a magas faóriások útvesztőjébe. A napsütötte erdő mélyét járva megpróbáltunk a lehető legóvatosabban közlekedni, hiszen ezen a szakaszon csak úgy pezsgett körülöttünk a vadon: nem egyszer keresztezték utunkat délceg szarvasok, vagy éppen riadtan szökdécselő őzek csoportja, a fákon ugrándozó mókusok, de még a kis Vuk is tiszteletét tette előttünk. Ennek köszönhetően igen hamar elröppent az idő és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy D-felé fordulva, egy lomhán ereszkedő, keskeny földút zöld alagútján át kiszakadtunk az erdő szorításából és újfent békésen bólogató búzamezők szélében járunk (29-33. kép).


Ahogy ismét kitárult körülöttünk a világ rögtön háztetőkre lettünk figyelmesek a látóhatár szélében, ami csakis egyet jelenthetett, mégpedig, hogy lassacskán megérkezünk Kercaszomorra. Így hát gyorsan nyakunkba vettük a zöldellő mezőket és a talpunk alatt vonagló, poros szekérúton előbb a településtől félrevonult temető mellett suhantunk el, majd rövidre rá egyenesen belefutottunk a település ölelő karjaiba. Betoppanva Kercaszomor egyik mellékutcájába hamarjában elsétáltunk néhány szellősen sorakozó családi ház mellet, majd kisvártatva a református templom fehéren ragyogó, impozáns épülete sietett köszöntésünkre. A napsütötte domboldalban nyújtózkodó magas tornyot alaposan körbejárva, ámuldozva csodáltuk annak rendezett portáját, melynek megannyi gyümölcsfája felett szépen faragott székelykapuk őrködtek (34-37. kép).

Ráérős nézelődésünket követően szépen alászálltunk a templom alatt húzódó keskeny aszfaltútra, mely a település egyetlen, hosszú ütőereként köti össze a két falurészt, Kercát és Szomorócot, melyek egyesüléséből jött létre 1942-ben a mai Kercaszomor. Az idilli környezetben fekvő, gyönyörű szép családi házak között sétálva, minket éppen Kercáról Szomorócra (K-ről Ny-felé) kísért át kék jelzésünk, melynek kalauzolását követve rövid betekintőt nyerhettünk egy ízig-vérig őrségi település életébe (38-43. kép).


Hosszasan kiélvezve Kercaszomor minden apró báját, megpróbáltuk minél jobban elnyújtani a vendégmarasztaló településen tett látogatásunk, sajnos azonban Szomorócon végül csak befejezéséhez ért kéktúránk eme csodálatos szakasza. Történt ugyanis, hogy az osztrák-magyar határt jócskán csak megközelítve, de azért még Szomoróc határain belül szembetalálkoztunk a sárga sáv jelzéssel, mellyel karöltve kék jelzésünk élesen D-felé fordult és elszakadva a falu házaitól, a közeli erdőségekben rejtőzködő Szt. Vencel templom helye felé terelt minket (44-45. kép).
A Kercaszomort övező erdőségek szélét elérve rögtön egy könnyed patakátkelés színesítette utunk, ugyanis a Kerca-patak zavaros vízfolyása feküdt a lábunk elé. Épségben túljutva a csendes kispatakon igazi jelzés kavalkád közepette indultunk tovább az erdő mélye felé, hiszen a kék és a sárga sáv mellé immáron begyűjtöttük a zöldet is (46-48. kép).

Méretes tölgyek és vöröslő fenyők kevert erdejének ernyője alatt kisvártatva nekirugaszkodtunk az előttünk görnyedező domboldalnak, mely nem túl vadul, de azért kérlelhetetlenül egyre feljebb tessékelt minket. Végül már a zöld romjelzéssel is kiegészülve leküzdöttük a könnyed emelkedőt, melynek tetején egy információs tábla hirdette fennhangon, hogy e helyütt állott egykoron a Szt. Vencelnek felszentelt Árpád-kori templom (49-50. kép).
Magáról a templomról sajnos csak a leírtak alapján alkothattunk képet, mert falai már régóta az enyészet martalékává váltak. Lelki szemeink előtt azonban mégiscsak megelevenedett a múlt egy aprócska darabja, melyen tűnődve kicsit elidőztünk a letűnt korokat megidéző dombtetőn, melynek egyik szegletében, egy aprócska farakásra bukkantunk, melynek funkciójára, sajnos nem derült fény (51-52. kép).

Rövid múltidéző sétánkat követően újfent nekivágtunk a környéket uraló, végtelen rengetegnek, melynek hatalmas faóriásai között szlalomozva kitartóan faragtuk tovább az előttük álló kilométereket. Ahogy kék jelzésünk ritmusát tartva robogtunk előre a könnyed terepen, hamarosan elkopott mellőlünk a Kercaszomortól kísérő sárga sáv, majd a kitartóan D-felé törő úton egyszer csak kiszakadtunk az erdő öleléséből. Hátunk mögött hagyva az árnyékos lombok kényelmét, továbbra is ragaszkodtunk a nyíl egyenesen D-nek tartó csapásirányunkhoz és rögtön nekiiramodtunk egy kissé elvadult szekérútnak (53-55. kép).

Túljutva a mini dzsungelen, nem telt bele sok idő és nemsokára belefutottunk a Bajánsenye felől érkező országútba, melynek forró aszfaltját meglovagolva rövidesen tiszteletünket tettük a közeli Magyarszombatfa varázslatos településén. Az őrségi erdők csodálatos bájaiból éppen csak felocsúdva hirtelen a fazekasok magával ragadó világában találtuk magunkat, ahol lépten-nyomon míves portékákat áruló fazekas mesterekbe botlottunk, akik jókedvűen invitáltak minket egy kis beszélgetésre, miközben büszkén mutogatták száz színű kerámiáikat (56-60. kép).


A csillogó, mázas cserepek, csodaszép korsók, kövér csuprok és még sok-sok szemet gyönyörködtető mestermunka láttán kissé belassulva, szinte már andalogva csordogáltunk Magyarszombatfa utcáin. Alig 300 méter óta élvezhettük még csak Magyarszombatfa vendégszeretetét, amikor egy balossal rövid időre letértünk a hűségesen kísérő kék sávról, hogy szép komótosan a település központja felé vegyük az irányt, ahova nem más, mint legújabb kéktúrás bélyegzőnk ígérete csalogatott be minket (61-63. kép).

A pecsétet természetesen annak rendje, s módja szerint meg is találtuk a „Tűzzománc szomjoltó”-ban, ahol hűsítő italok mellett, akár még hamburgerrel is csillapíthatja éhségét a megfáradt túrázó (64. kép).
Miután kéktúrás pecséteink legújabb tagját ünnepélyesen elsüllyesztettük igazolófüzetünkbe, még továbbra sem tértünk vissza a kék útitársunkhoz, hanem ehelyett mélyebbre hatolva a település szívébe – a Tűzzománc-tól max. 100 méterre távolodhattunk el – felkutattuk a helyi nevezetességként számon tartott magyarszombatfai fazekasházat (65-66. kép). 
A varázslatos mini skanzent még sikerült épp zárás előtt elcsípnünk, így az öreg parasztház udvarába betérve egy rövidke, nagyjából 15 perces tárlatvezetésben is részesülhettünk az igen kedves és készséges pénztáros hölgy tolmácsolásában, aki, mint kiderült szintén fazekasmester. Áhítattal hallgattuk végig a helyi fazekasság történetét tárgyi eszközökkel is szemléltető, hangulatos időutazást, melynek igazi látványossága volt az agyagáruval tömött égetőkemence, mely jelenleg éppen pihent, bár a nagy melegben nem is érzetük hiányát az ezer fok körüli lángoknak (67-71. kép).


Rövid, múltidéző sétánk végeztével érzékeny búcsút vettünk a hangulatos fazekasház fehérre meszelt falaitól és a szelektív kitekintőnket letudva visszasétáltunk a kék sáv kijelölt nyomvonalára. Nem sokkal azután, hogy a falu Ny-i szélében újfent felmarkoltuk kéktúránk fonalát, máris búcsút intettünk Magyarszombatfa vendégmarasztaló településének, és a település határát jelző tábla előtt jobbra fordulva a völgyet körülölelő, tágas erdőségek felé vettük az irányt. Miután a civilizáció utolsó mementói is elkoptak mellőlünk, jelzésünk rögtön beleveszett a hatalmas lombok árnyékába burkolózó, végtelen rengetegbe, ahol a kaptatósra forduló terepen, aznapi túránk legnagyobb kihívásával kellett megküzdenünk. Utunkba nem más, mint a Ritasi-domb vetődött a maga 296,1 méterével, melynek átmozgató emelkedői üdítő változatosságként hatottak a korábbi sík terephez képest. Persze azért koránt sem állított elénk legyőzhetetlen akadályt, így végül minden gond nélkül felértünk a dombtetőt megkoronázó geodéziai mérőtorony betonóriásához (72-75. kép).  

A méretes monstrum lábánál megpihenve eljátszadoztunk a gondolattal, hogy jó volna fentről is megcsodálni a tájat, de miután a torony belsejében szembesültünk a bokáig érő guanóval és a szintek közé rekedt, vadul csapdosó galambokkal, ettől inkább eltekintettünk. Így nem volt más hátra, mint előre, úgyhogy tovább fúrtuk magunkat az árnyékos erdő útvesztőjébe. Bár túlságosan hosszan már nem élvezhettük az oltalmat nyújtó fák vendégszeretetét, ugyanis visszakanyarodva Magyarszombatfa határába a civilizáció hamarosan ismét visszatolakodott a vadonba (76-78. kép).

Miután elértük a település felől érkező országút kopott aszfaltcsíkját egy rövid darabon araszoltunk annak felszínén, majd napsütéses szőlősorok és vidám hétvégi házak között átsuhanva keresztülvágtunk egy újabb erdőfolton, hogy a túloldalon kibukkanva már Gödörháza küszöbén kopogtassunk. No, azért nem rontottunk egyből ajtóstól a házba, ugyanis a „Sárgaliliom Tanösvénnyel” kokettálva egy keveset még tisztes távolságban gyalogoltunk a balunkon előbukkanó háztetőktől (79-84. kép). 


Eleget kerülgetve a forró kását egy balossal végül csak ráfordultunk Gödörháza településére, melyet egy bégetéstől hangos birkafarm kerítései mellett elsétálva értünk el (85-86. kép).

Gödörházán tett látogatásunk, nem mondanám, hogy túl hosszúra nyúlott volna, ugyanis a maroknyi házból álló településen szinte pillanatok alatt keresztülfűztük magunkat, és a poros út mellett ácsorgó, szoknyás harangláb magányos képétől búcsúzva már neki is lendültünk a falut szegélyező, üde lápréteknek (87-91. kép).


Letudva a nem egészen 1 kilométeren át tartó, kellemes átvezető szakaszunkat – melyet jobbára tágas rétek és szellős erdőfoltok uraltak – villám léptekkel érkeztünk meg a közelben fekvő Velemér településére, melyet már túránk kezdete óta izgatottan vártunk. Átlépve az őrségi kisfalu küszöbét hamar be is bizonyosodott, hogy elvárásaink nem voltak alaptalanok, ugyanis vad hirtelenséggel egy csodálatos mesevilágba csöppentünk. Az utcákat megülő, különleges varázs fenntartásában olyan egzotikus hangzású helyek segédkeztek, mint például a „Csinyálóház”, vagy éppen a „Sindümúzeum”. Utóbbi egyébként az Őrségi népművészeti emlékeit rejti magában, melynek látogatásához sajnos előzetes bejelentkezés szükséges, így ezt most kénytelenek voltunk kihagyni (92-93. kép).
De, ahogy a szellősen sorakozó, takaros családi házak keskeny utcáján egyre mélyebbre fúrtuk magunkat Velemér ölelő karjaiba, úgy találkozhattunk még festőművésszel, helytörténeti múzeummal, vagy éppen egy itáliai, reneszánsz majolikával is (94-96. kép).

Sajnos ottjártunkkor már egy kicsit későre hajlott az idő, így a legtöbb helyet zárva találtuk. No, de sebaj, még így is hatalmas élmény volt a bájos kisfalu barátságos utcáit róni. Szomorúak is voltunk, mikor a település szélében megbújó temető mellett kék jelzésünk megválni készült Velemértől. Az elszakadás azonban nem ment ám olyan könnyen, ugyanis egy apró, ámde annál emlékezetesebb kitekintő kedvéért ezen a ponton ismét megváltunk hűséges útitársunktól (a kék sávtól), és nagyjából 200 méternyi sétát letudva látogatást tettünk a hely fő nevezetességeként számon tartott Árpád-kori templomnál (97-99. kép).  

Az erdőszélben megbújó műemlék épület igazán pazar látványt nyújtott az egyre laposabban kúszó napkorong utolsó fénypászmáiban, melynek békés és nyugodt környezetében mi magunk is megpihentünk egy rövid időre, hogy átadjuk magunkat a letűnt korokat idéző ódon falak hangulatának (100-102. kép).

Ha szabad ezzel a képzavarral élnem, akkor a templom belseje is megért volna egy misét, hiszen, az internetes utánajárásunk alapján, gyönyörű freskók borítják annak falait. De sajnos a nyitva tartásról itt is lecsúsztunk, így ráérős nézelődésünk után kénytelenek voltunk továbbállni. Visszakanyarodva kék jelzésünkhöz, rövidesen belevesztünk az előttünk tornyosuló, tágas erdőségbe, ahol klasszikus erdei utak és ösvények vonalát koptatva egészen az erdő túloldalán fekvő Asszonyfa parányi településéig fúrtuk át magunkat (103-106. kép).

A hangulatosan hullámzó völgyek közé szorult falucskában mindössze egy villámlátogatást tettünk, ugyanis a forró aszfaltot meglovagolva hamar túljutottunk a maroknyi épületen. Ezzel lényegében meg is érkeztünk túránk záró felvonásához, melynek keretében már csak egy rövid séta választott el minket a keskeny műúton végső célpontunktól, az aznapi utolsó pecsétünket őrző Szentgyörgyvölgytől (107-108. kép).
Hamar át is értünk a szomszéd településre, melynek házai közé betérve még bő 1 kilométer választott el minket a központban bujkáló igazolópontunktól. Így előbb a Vörösmarty, majd a Kossuth utca rendezett sorának nekigyürkőzve, nagy elánnal estünk neki a 'Vitéz söröző'-ig vezető utolsó szakasznak, melynek befejeztével végül felhelyeztük aznapi kalandozásainkra a koronát (109-112. kép).   

A kopott szürke krimó hűs falai közé belépve, annak rendje, s módja szerint épségben találtuk a zenegép mellett helyet kapó kéktúrás ládikát, melyet üzembe helyezve gyorsan bele is ütöttük utolsó bélyegzőnket az egyre csak gyarapodó gyűjteményünkbe. Amint ezzel megvoltunk, megköszöntük a lehetőséget, majd az aznapi szállásunkat megcélozva egy jódarabon visszasétálnunk a kéken. Egészen a Vörösmarty utca 1 alatt található „Molnár porta” csodálatosan szép parasztházáig, ahol minden túlzás nélkül idilli környezetben fogadtak minket nagyon szívélyes vendéglátóink. A helyet jó szívvel ajánlom a környéken portyázó kéktúrázóknak, csodaszép, tiszta szállás, hamisíthatatlan őrségi hangulattal (113-118. kép).


4 megjegyzés:

  1. Köszönöm az értékes beszámolót jó volt látni a szép képeket szinte én is ott voltam

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó beszámoló, mi is a héten szeretnénk végigjárni :) Esetleg ha rögzítettétek az útvonalat, nincs hozzá egy gpx-etek? :) Jobban szeretek GPS útvonal alapján menni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Igen, rögzítettük az útvonalat, ha küldesz egy elérhetőséget a itin3r@gmail.com e-mail címre, akkor át tudom küldeni.

      Törlés