2014. július 26., szombat

Abaliget vá. - Zobákpuszta

Szakaszleírás
Táv: Abaligeti vá. (446,4 km) - Zobákpuszta (486,4 km)  40,0 km
Útvonal: Abaliget vá. - Abaligeti barlang - volt Petőc akna - Jakab-hegy - Patacsi-mező - Remete-rét - Büdös-kúti kulcsosház - Fehér-kúti-kulcsosház - Árpádtető - Kövestető - Zobákpuszta
Tájegység: Mecsek (Baranya megye)
Teljesítés ideje: 2014.07.26.
Már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy neki kéne vágni a mostanában oly népszerű kéktúrák valamelyikének. A gondolatokat végül tett követte és 2014. július 27.-én Andi társaságában megtettük első lépéseinket a kéken. Pécsi kötődésűek lévén természetesen a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrába fogtunk bele, melyet szép apránként, szakaszokra bontva tervezzünk teljesíteni. Az első kiindulási pontunknak ideális választásnak tűnt az Abaligeti vasútállomás, ahova Pécsről könnyedén ki lehet jutni a sűrű vonatközlekedésnek köszönhetően (1. kép).
Egy meleg nyári nap reggelén, 7.25-kor futott be a pécsi vonat az Abaligeti vasútállomás fehérre meszelt kis épülete elé. A vonatról leszállva felkerestük a helyi forgalomirányítót, aki az állomás irodájában készségesen átnyújtotta nekünk az "Abaliget" feliratú igazoló pecsétet és a hozzá tartozó tintapárnát. Miután begyűjtöttük első kéktúrás pecsétünket megköszöntük a segítséget, majd a síneken átkelve D-i irányba hátunk mögött hagytuk az állomást (2. kép).
Az utolsó kis házakat is hátrahagyva szép lassan betértünk az erdőbe. Jól járható széles erdei úton a terep fokozatosan emelkedni kezdett, de ennek ellenére könnyedén lehetett haladni. Az utóbbi napok csapadékos és meleg időjárásnak köszönhetően az erdőben csak úgy burjánzott az élet, rengeteg színes gomba, szedertől roskadozó bokrok és dús lombok szegélyezték utunkat. Bár ez utóbbinak nem mindig örültünk, hiszen a nagy zöld levelek áldásos takaró tevékenységének köszönhetően itt-ott igencsak megbújtak a kék jelzések  (3-5. kép).
A kényelmes, nézelődős tempónk közben azért félszemmel az órát is figyeltük, mivel mindenképp szerettünk volna átérni Abaligetre a cseppkőbarlang nyitására. Minden egész óra elején indulnak látogató csoportok a barlangba, ami azt jelentette, hogy 9-re nekünk is kellett lennünk, ha nem akartunk még egy órát várni. Rohanni azért nem kellett, hiszen az 5 km-es szakaszra volt 1,5 óránk. Az erdőből kiérve hatalmas mező határába érkeztünk, melyet a gyönyörű verőfényes napsütésben festett színesre az ezrével nyíló rengeteg virág (6-7. kép).
Az egyre szélesebbé váló kaszáló szélében kanyarogva néhány gondolat erejéig megfordult a fejünkben, hogy mára elég lesz a kéktúra és inkább maradunk itt ebben a mesebeli tájban, kifeküdve a fűbe és csak csodáljuk a domboldal lustán hullámzó lankáit ezen a gyönyörű napsütésed napon (8. kép).
Talán majd máskor, ma nem ezért keltünk útra. Elhessegettük magunktól ezeket a kósza gondoltatokat és haladtunk tovább Abaliget felé. A dombtetőre felérve lent a völgyben már előbukkantak a kis falu háztetői és a föléjük büszkén magasodó templom tornya. A falu határába érve éles jobb kanyart véve egy szebb napokat látott faépület gerendái előtt sétáltunk el (talán istálló lehetett egykoron), majd egy bokrokkal sűrűn benőtt, szűk ösvényen verekedtük át magunkat. Jelzést nem nagyon találtunk, ezért érzésre választottuk ezt az utat, szerencsére helyesen. Az erdőből kiérve Abaliget egyik kis utcáján találtuk magunkat. Pár száz méter megtétele után a Horgásztó partjához érkeztünk, ahol ezúttal is sokan hódoltak csendes szenvedélyüknek. A tavat jobb kéz felől megkerülve végigsétáltunk a parton, majd a műúton átkelve a csodálatos Csónakázó-tóhoz érkeztünk (9-10. kép). 
A tó mellett körbefutó, szépen kiépített sétányra lépve elhaladtunk a hangulatos környezetben fekvő turistaházak előtt, majd a tó túlsó végén végül nem sokkal nyitás előtt megérkeztünk 2. állomásunkhoz, az Abaligeti cseppkőbarlang bejáratához (11-14. kép).
A kéktúra igazolópecsétet és a belépőjegyet is a bejárat melletti pénztárnál kérhetünk. Utóbbi megvásárlására ezúttal technikai okok miatt csak a barlanglátogatás után volt lehetőség, így az anyagiakat későbbre halasztva pontban 9-kor az első csoporttal behatoltunk a hegy gyomrába. A barlang belsejében elkél a pulóver, a kinti 30 fok körüli hőmérsékletből hirtelen 12-13 fokba érkeztünk meg. Aki teheti, annak csak ajánlani tudom a barlanglátogatást, feledhetetlen élmény. A nagyjából 1 km hosszú főág kb 40-50 perc alatt bejárható, amit a víz koptatta járataiban még ma is csörgedező patak tesz igazán varázslatossá. Némely termében csodálatos cseppkőképződmények teszik igazán különlegessé a barlangot. Barlangomlásoknak és a vízeróziónak köszönhetően sajnos nincs belőlük túl sok, viszont annál szebbek. A barlanglátogatás végeztével nagyszerű élményekkel gazdagodva tértünk vissza ismét a felszínre. A pénztárnál kifizettük a jegyet, megkaptuk a pecsétet is, majd a szomszédos Denevér múzeum előtt elhaladva folytattuk tovább utunkat a kéken (15. kép).
A kék négyszög és a sárga sáv jelzések kíséretében kissé meredek emelkedőn kapaszkodtunk fel a barlang fölé magasodó domboldalban. Nagyjából 150 méter megtétele után kisebb akadály állta utunkat, amit könnyedén abszolválva haladtunk tovább kifelé völgyből (16. kép).
A dombtetőre felérve előbb a kék négyszög, majd az ellaposodó erdei úton továbbhaladva nem sokkal később az Orfű irányába tartó sárga sáv is leágazott a kék jelkésünkről. Miután hátrahagytuk a sárgát ismét egy kissé meredek kaptatónak veselkedtünk neki, amit hamar leküzdve újfent békésebbé szelídült a terep. Kezdetben síkban, majd szép fokozatosan emelkedő széles erdei úton haladtunk hosszan a Bodó-hegy csúcsa felé. Az enyhe emelkedő tetejére egy nagyobb méretű erdőirtás mellett érkeztünk fel, ahol a nyitott domboldal némi kilátást engedélyezett a Ny-i lejtők irányába (17-18. kép).
Az emelkedő leküzdését követően még egy rövid szakaszon szintben haladtunk, majd rövid lejtmenetet követően megérkeztünk a Petőc aknához. Kerítéssel körbekerített hatalmas rét közepén egy kőoszlop állít emléket a 2000-ben bezárt aknának és az egykori mecseki uránbányászatnak (19-21. kép).
Az aknához vezető műútra rátértve egy rövid ideig csatlakoztunk a Dél-Dunántúli Piros túra Viganvár felé vezető ágához. Mindössze néhány száz méteren át koptattuk csupán az aszfaltot, majd bal kéz felé letérve egy poros földútra váltottunk. Erdőirtás következtében megkopasztott domboldal aljában sétálva hamar visszatértünk az erdőbe, ahol hosszan elnyúló hegymenet vette kezdetét a Jakab-hegy É-i lejtőin (22. kép). 
Azonban mielőtt még nagyon nekiveselkedtünk volna az előttünk álló kaptatónak, az erdőszélétől nem messze megálltunk egy rövid pihenő erejéig, hogy felfrissítsük magunkat a Pálos-kút hűsítő vizéből. A nemrégiben felújított tiszta vizű forrás támfala közvetlenül a régi forrás kifolyója előtt találhat pár méterrel. Állandó vízhozamú, ezért a kéktúrázók stabil vízvételi lehetőségként számolhatnak vele (23-24).
A pihenést követhette a kemény munka. Miután feltöltöttük készleteinket folytattuk tovább a hosszú, kanyargós hegymenetet. A sok helyen köves, sziklás úton fokozottabban kellett figyelni, hogy hova is lépünk, nehogy idejekorán véget érjen a túra. Fölfelé kapaszkodva ezen a szakaszon is rengeteg gombát láttunk az útmentén, úgy tűnik az É-i lejtő nedves, csapadékos klímája kedvükre van (25-26. kép).
A meredek emelkedőn egy utolsó balkanyart véve gyűrköztünk neki az utolsó métereknek. Idő közben a hatalmas fák árnyékából kiérve a nyílt ég alá, 1-2 méter magas fiatal erdőben érkeztünk fel a gerincre (27. kép). 
A gerinchez érve széles, kitaposott földútra tértünk rá, amin D-i irányba indultunk tovább. Néhány kiterjedt pocsolyát leszámítva jól járható úton haladtunk végig szintben. Rövid gyaloglást követően a Jakab-hegyi halomsírokhoz érkeztünk, ahol kihelyezett tábla tanúsága szerint csatlakoztunk a Jakab-hegyi tanösvényhez. Továbbhaladva, nem sokkal arrébb búcsút intettünk Petőc akna határától idáig kísérő kék háromszögnek, mely Sas-fészken át a Babás-szerkövek irányába indult tovább (28. kép). 
Az elágazástól mindössze néhány percnyi sétára a kék jelzés éles balkanyart véve fordult rá a Pálos kolostorhoz vezető célegyenesre. Azonban még mielőtt megérkeztünk volna a Jakab-hegy tetején található csodálatos fennsíkra, egy rövid kitérő erejéig hátrahagytuk a hivatalos útvonalat. Nem kalandoztunk el túlságosan messzire, csupán egy jelzés nélküli, de jól kitaposott ösvényen néhány métert megtéve a varázslatos Zsongor-kői kilátóhoz látogattunk el. Az utolsó métereken már meredek vörös homokkő sziklafalba vájt lépcsőkön ereszkedtünk le egészen a vaskorláttal megerősített kiugró sziklaperemig, ahol egyszerűen lélegzetelállító panorámában gyönyörködhettünk (29-31. kép).
A hihetetlen kilátást kiélvezve hosszasan ücsörögtünk a hatalmas sziklafal oldalában, miközben szép kényelmesen megreggeliztünk a ragyogó napsütésben. Zsongor-kő minden kétséget kizáróan a Mecsek egyik legcsodálatosabb helye, amiért igazán érdemes volt megtennünk ezt a kis kitérőt. Az év bármely szakában is járjunk erre biztos, hogy nem fogunk csalódni benne.
A kék jelzéshez visszasétálva már nem kellett sokat gyalogolnunk, mindössze pár száz métert és a széles erdei földúton meg is érkeztünk a Jakab-hegyi Pálos kolostor romjaihoz, illetve a tőle néhány méterre található kilátóhoz. A gyönyörű tisztáson átvágva érdemes itt is egy kicsit tovább időzni és közelebbről megszemlélni a  Jakab-hegy másik fő látványosságának számító romokat. Mi is így tettünk tehát és sétáltunk egy kicsit a Pálosok hátrahagyott egykori lakhelyének hangulatos vörös falai között (32-35. kép).
Korábbi látogatásaink során már többször is felkapaszkodtunk az esőbeállóval egybeépített kilátóba ezúttal nekünk ez kimaradt, de aki esetleg először jár erre, annak mindenképp érdemes felkapaszkodnia a szűk kis torony tetejébe, ahonnan Jakab-hegy végtelen erdőségei felett kitekintve csodálhatjuk meg a tájat. Ehelyett mi a rét szélében folytatódó jelzésen továbbindultunk K-i irányba, hogy a közeli Jakab-hegyi földsáncok érintésével hosszas ereszkedésbe kezdjünk a hegy ÉK-i lejtőin. A néhol meredeken nekilóduló földút a Dél-Dunántúli Piros Túra jelzését keresztezve rövid ideig ismét békéssé szelídült, ahogy a Szuadó-nyereghez közelítettünk (36. kép).
Pár száz méter megtétele után a kissé kiszélesedő úton végül megérkeztünk harmadik igazolópontunkhoz, Patacsi-mezőre. A magas fák árnyékában megbúvó kis házikó előtt kicsit megpihentünk a kirándulóknak kihelyezett padokon és az egyik fára erősített ládikában megkerestük az igazoló "nyalókákat" (37-38. kép).
Miután letudtuk az adminisztrációt folytattuk tovább a mecseki hullámvasutazásunkat. Hosszan és kitartóan emelkedő, de nem túl meredek úton szép lassan kapaszkodtunk fel a Vörös-hegyre. Kicsit izzasztóbb kaptató tetején elhaladtunk a kék romjelzés mentén, majd jobbára már szintben gyalogolva nemsokára két fa keresztnél kereszteztük a zöld háromszög jelzést is (39. kép).
Továbbhaladva hamarjában kiértünk egy nagyobb elnyújtott tisztásra, ami mentén haladva már a Rózsa-hegyen jártunk. Egy éles bal kanyar után hosszú meredek lejtmenetbe kezdtünk, ami eleinte enyhébben, majd a végére igencsak nekilódulva vezetett lefelé. A néhol köves-kavicsos terepen a lábunk elé is figyelni kellett, de összességében könnyedén tudtunk haladni. Nemsokára le is értünk az Orfűre vezető műútra, amin átkelve már Remeterét zöldellő lankás domboldalán jártunk. A pécsiek körében közkedvelt kirándulóhelyen ezúttal is sok túrázóba botlottunk, miközben a rét fölé magasodó esőbeállót megkerülve É-felé vettük az irányt (40. kép).
Remeterétet hátunk mögött hagyva rögtön átkeltünk a Lapsira tartó műúton, majd a kék jelzésünket követve bevettük magunkat az előttünk tornyosuló magas erdőségbe (41. kép).
Hosszasan haladtunk az orfűi út fölé magasodó meredek domboldalban néhol hatalmas víznyelőket kerülgetve, de többnyire szintben gyalogolva. A nyárközépen is kellemes hangulatú erdei ösvényt különösen tavasszal érdemes felkeresni, amikor szinte kaszálni lehet itt a medvehagymát. Miután balról csatlakozott hozzánk a zöld kereszt jelzése kissé eltávolodtunk a műúttól, majd pár perc séta után egy hirtelen jobbra forduló meredek lejtőn megkezdtük ereszkedésünket a festői szépségű Büdös-kút völgyébe. A lejtő aljához érkezvén elhaladtunk a hely névadó forrása mellett, majd hangulatos kis kőhídon átkelve gyönyörű zöld kis tisztáson találtuk magunkat (42-43. kép).
A völgy közepén büszkén terpeszkedő Büdös-kúti kulcsosházhoz felkapaszkodva kéktúránk újabb állomásához érkeztünk. Patacsi-mezőhöz hasonlóan ezúttal is "nyalóka" beragasztásával hitelesítettük ottjártunkat. Immáron a 4. igazolópontot is begyűjtve ekkor már túránk felénél jártunk (44. kép).
Az épületet megkerülve némileg meredek de szerencsére nem túl hosszú ösvényen indultunk tovább. Hamarjában széles földútra érkeztünk, ahol nagyobb pocsolyákat kerülgetve ismét gombaországba tévedtünk (45. kép).
A széles utat balra elhagyva enyhe lejtőn leereszkedtünk a Vágotpuszta felől érkező murvás földútra, ahol a sárga jelzéshez rövid ideig csatlakozva D-re indultunk Lapis irányába. Mindössze csak pár métert tettünk meg a két jelzés egybefonódó közös szakaszán, miután a kék jelzés balra leágazva lefelé vette az irányt. A lejtő aljába érve rövid szusszanásnyi időnk jutott csupán, hogy erőt gyűjtve gyors egymásutániságban két meredek kaptatót gyűrjünk le. Itt-ott erre is találkoztunk sárosabb szakaszokkal, de ez nem hátráltatta utunkat (46-47. kép).
A terep szép lassan békéssé szelídült és kisvártatva kereszteztük a Mecseki Zöld Túra Zsidó-völgy felé kanyargó útvonalát. Tartva a K-i irányt pár száz méter múlva egy kerítéssel körülvet erdőirtáshoz érkeztünk, ami előtt jobbra fordulva rövid ideig nyitott terepen gyalogoltunk. Miután ismét bevettük magunkat a fák közé meredek lejtő kíséretében egészen a Nagy-Mély-Völgy bejáratáig csorogtunk le, ahol újfent találkoztunk a völgybe tartó Dél-Dunántúli Pirossal. Ezúttal nem engedtünk a varázslatos szépségű Nagy-Mély-Völgy csábításának, ehelyett a kék jelzéshez ragaszkodva egy utolsó rövid emelkedőt követően már az Árpádtető felé kanyargó műutat koptattuk. Nagyjából 200-300 méter után jobbra letértünk az aszfaltról, hogy rövid séta után a piros négyszöggel kiegészülve a közeli Fehér-kúti kulcsosházhoz érkezzünk (48. kép).
A hangulatos fekvésű kulcsosház előtt szépen rendben tartott pihenő található padokkal és tűzrakóhellyel.  Egyedül csak az épület mögött kihelyezett hatalmas szemetes konténer ront némileg az összképen, de ez részletkérdés. A magas fák hűsítő árnyékban mi is leültünk egy rövid időre, hogy megebédeljünk, miközben beragasztottuk kéktúrás füzetünkbe újabb "szerzeményeinket" (49. kép).
Mivel Zobákpuszta előtt ez volt az utolsó igazolópontunk, így egy jó darabon nem kell ismét az adminisztrációval foglalatoskodni. A füzeteket mélyen elraktuk a hátizsákba és folytattuk a túrát. Az épületet megkerülve visszakanyarodtunk a műúthoz, majd az aszfaltcsíktól nem túlságosan eltávolodva az erdőben kanyarogva követtük azt. A kezdetben egyenletes terep fokozatosan lejteni kezdett, míg végül egy meredekebb lejtőnek nekirugaszkodva kiértünk a műútra. Gyors átkelés után már nem kellett sokáig gyalogolnunk és a szellős, ligetes erdőben megérkeztünk a Tripammer-fához (50. kép).
A szintén kedvelt kiránduló hely központjában található természetes monstrum Tripammer Károlynak (1872-1926), Pécs első erdőmesterének állít emléket. A tisztáson átvágva gyorsan visszatértünk a sűrű erdőbe és kellemes kis ösvényen meredek domboldalakban kanyarogtunk. A jól járható úton hamar kiértünk a 66. sz. főútra, amin körültekintően átkelve már Árpádtetőnél jártunk. Keresztül vágtunk az előttünk elterül Mecsekxtrém parkon, vagyis majdnem keresztülvágtunk, mivel a nagy melegtől megszomjazva némi cukros folyadékra vágytunk, ezért a helyi büfébe betérve kicsit megpihentünk (51-52. kép).
Rövid pihenőnket követően K-re tartva indultunk tovább kezdetben még egy keskeny betonúttól kísérve, majd miután az is elfogyott a talpunk alól már ismét egy széles erdei úton sétáltunk. A Mecsextrémtől távolodva még néhol felbukkantak a park saját jelzései, majd egy gyors jobb-bal kanyart követően párhuzamosan haladtunk a Józsefházára vezető közeli műúttal (53. kép).
Az erdei munkagépek által kissé kimélyített, néhol köves földúton kicsit körülményesebb volt az előrejutás, de összességében ez a szakasz is könnyen teljesíthető. A hosszú elnyújtott egyenes végül a Józsefházára tartó műútba torkollott, amivel egy időben a zöld sáv jelzéshez is csatlakoztunk. Mindössze csak néhány métert tettünk meg a jobbra kanyarodó aszfaltcsíkon és ahelyett, hogy a közeli település felé vettük volna az irány, inkább Koszonya-tető irányába folytattuk a túrát szintén műúton haladva. Egy hosszabb emelkedőt követően majd 2 km-en át koptattuk a poros utat, melynek nyitott szakaszain igencsak megizzadtunk a nagy nyári hőségben (54. kép).
Kék jelzéssel csak elvétve találkozni ezen a szakaszon, de nyugodtan haladjunk csak a műúton, mert a jobbra történő leágazás jól láthatóan van jelölve. A letérést követően kezdetben fiatal erdőben mély földúton    gyalogoltunk, mígnem egy jobb-bal kanyar után ismét zárt részhez értünk. Az egybefüggő erdőrészt csupán a Koszonya-tető felől érkező magasfeszültségű távvezetékek alatt húzódó tisztás szakította meg rövid időre. Miután átkeltünk a vezetékek alatt szép lassan lejteni kezdett a terep. Egy kerítéssel körülvett erdőirtást követően aztán hosszan elnyúló, meredek lejtmenet következett a Vasasi-árok irányába. A völgyhöz közelítve néhány kanyar törte meg az ereszkedést, majd szép lassan átkeltünk a lent csörgedező kis patakon. Kisvártatva kék sáv-zöld sáv kereszteződésében elérkeztünk a volt Hársas kulcsosház romjaihoz (55. kép).
Az útelágazást jelző táblától mindössze néhány méteres kitérőt téve felkerestük a közeli Hársas-forrást, mely bőven folyó tiszta forrásvízből feltöltöttük készleteinket. Jól esett a hűsítő folyadék ezen a meleg nyári napon (56. kép).
A kék jelzésre visszatérve vállig érő szederbokrok, csalánok és méretes lapulevelek között kellett átküzdenünk magunkat. Hála Istennek rövid szakasz volt, mindössze néhány 10 méter, de annyira nem élveztük. Miután átverekedtük magunkat a barátságtalan "dzsungelen" ismét átkeltünk a kis patakon, majd jobbra fordulva hosszú meredek kapaszkodó következett. Az emelkedő háromnegyedénél kereszteztünk egy széles földutat, majd a keskennyé szűkülő ösvény az előttünk álló erdőirtás határában folytatódott tovább. A dombtetőn átbukva meredeken ereszkedtünk alá, míg végül egy gyönyörű kis tóhoz érkeztünk (57. kép).
A part mentén végigsétálva alkalmunk nyílott gyönyörködni az elbűvölő kis tavacskában, majd szép lassan ismét felfelé kapaszkodtunk. Egy éles jobb kanyar után már hamar legyűrtük a kaptatót és a Koszonya-tető felől érkező műútra lyukadtunk ki. Jöhetett megint egy kis aszfalttaposás, miközben jobb kéz felől lezárt bányaterület mellett haladtunk el. Az útmentén sorfalként álló fák között csak itt-ott kandikált ki egy-egy kisebb részlet a lent elterülő külszíni fejtés után visszamaradt hatalmas medencéből, így sajnos sokat nem láthattunk belőle. É-felé haladva baloldalt néhol rés nyílott a sűrű növényzeten és kicsit letekinthettünk a lábunk alatt elterülő tájra (58. kép).
Az aszfalton haladva figyelmesen kellett lépdelni, mert a ritka jelzés egy ponton hirtelen letér jobbra és magas növényzet közepette beveszi magát az erdőbe. Talán az egész Mecsek legkevésbé élvezetes szakaszának néztünk elébe, ahogy a jellegtelen szűk kis ösvényen hajlongva haladtunk előre. Sajnos ma sem sikerült elkerülni az orrfacsaró bűzt, melyet a közeli dögkút áraszt magából, így igyekeztünk minél gyorsabban túljutni ezen a szakaszon. Közvetlenül Köves-tető alá felérve hatalmas sziklatömbök között  folytatódó ösvényen már némileg kényelmesebbé vált a járás, csupán a mindenfelé heverő sok szemét bántotta a szemünket. A hegycsúcsot végig jobb kéz felé tartva szép lassan megkerültük Köves-tetőt, az idő közben széles erdei úttá hízó jelzésen, majd egy utolsó emelkedőt leküzdve magas átjátszótorony lábához érkeztünk. Innentől már csak lefelé vezetett a kavicsos földút egészen a közeli Hotel Kövestetőhöz. Az épület mellett elhaladva megközelítettük a Hosszúhetény felől érkező műutat, de mielőtt rátértünk volna balra fordultunk az erdőbe. Jól járható könnyű terepen hamar a Vasas-forráshoz érkeztünk, majd pár száz méterre arrébb végleg búcsút intettük az erdőnek és aszfalton folytattuk tovább. Zobákpuszta határába érve célunk ekkora már kézzelfogható közelségbe került. Szép lassan megjelentek az első házak mellettünk, majd kisvártatva megpillantottuk a település kezdetét jelző táblát is (59. kép).
A falu szélétől már vidáman tettük meg az utolsó métereket és az út melletti élelmiszerbolthoz érve begyűjtöttük utolsó "nyalókánkat" is. Ezzel le is tudtuk kék vándorlásunk első 40 km-es etapját, majd a jó munka végeztével átsétáltunk a közeli buszmegállóba és hazautaztunk Pécsre (60. kép).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése