Mesztegnyő - Kaposmérő

Szakaszleírás
Táv: Mesztegnyő (339,0 km) - Kaposmérő (376,1 km) → 37,1 km

Útvonal: Mesztegnyő - Búsvári-halastó - Mély-Éger - Felsőkak vm. - Fehértópuszta - Újvárfalva - Somogysárd - Nagy-gyóta - Pati-erdő - Kaposmérő

Tájegység: Belső-Somogy (Somogy megye)

Teljesítés ideje: 2016.09.04.

A Zalakaros és Kaposmérő között húzódó Kéktúránk második napjának reggelén újult erővel és tettre készen vettük újfent nyakunkba Mesztegnyő vendégmarasztaló településének álmatag főutcáját, hogy a felkelő Nap lustán bontakozó sugaraitól kísérve ismét tiszteletünket tegyük a hangulatos Faluház fehér falai előtt. Pontosan onnét folytatva, ahol előző nap megszakítottuk hosszú menetelésünk folyamát, vidáman köszöntöttük a hórihorgas katolikus templom és a becses kincseket őrző Faluház kettősét, miközben a Ladi János utca K-felé törő, hosszú egyenesére ráfordulva rögvest fejest ugrottunk az aznapi 37km-es kalandunkba (1-5. kép).

Az egymást érő házak tömött sorának végére érve csakhamar elértük a település DK-i határát, ahol Mesztegnyő hangulatos utcáitól búcsút véve szép csendesen kifolytunk falu öleléséből. Mihelyst az utolsó épületek is elkoptak mellőlünk szinte rögtön ránk zuhant a környező erdőségek sűrű rengetege, melynek nyúlánk fái között sétálva eleinte még egy keskeny betonút felszínét koptattuk. Visszarázódva túránk megszokott ritmusába aztán kisvártatva kereszteztük a település határában elsuhanó vasúti sínek kies vonalát (mely egyenlőre még nem a nevezetes Mesztegnyői Kisvasút volt), majd egy kellemes földúthoz csatlakozva mind mélyebbre fúrtuk magunkat a reggeli mozdulatlanságba burkolózó tágas erdőségbe (6-9. kép).

Klasszikus erdei utak vonala mentén sétálva békésen kanyarogtunk a lecsapódó párától gyöngyöző pókhálók és görnyedt bokroktól szegélyezve, melyek idilli nyugalmát mindössze egy riadt őz zavarta meg átmenetileg. Jó tempóban haladva csakhamar rá is leltünk a már említett Mesztegnyői Kisvasút keskeny nyomtávú sínpárjára, melynek végtelenbenyúló csapása mellé szegődve hosszas vonatozásba kezdtünk (10-12. kép).

A gyönyörű szép, tágas erdőségek fái közé keskeny hasadékot ütő sínek békésen araszoló vonalát követve szerencsére nem kellett tartanuk a kisvasút lomhán cammogó mozdonyától, hiszen az szombat-vasárnap csupán napi kétszer (10:00 és 14:00) teszi meg a Mesztegnyő és Felsőkak közt húzódó mintegy 9 kilométeres szakaszt. Így semmitől sem zavartatva gondtalanul adózhattunk a minket körülölelő természet vadregényes bájainak, melyek közül elsőként a Búsvári-halastó vizi világának jártunk csodájára (13-16. kép).

 

A nyugodt víztükör csillogó felszínétől mindössze csak a hevenyészett nádas választotta el a vasút lapos töltését, melyen haladtunk, így szó szerint karnyújtásnyi távolságból lehettünk részesei a kora reggeli bódulatából ébredező állóvíz idilli hangulatának. Ottjártunkkor éppen hangos csobbanással ficánkoló halak, békésen ringatózó vadkacsák és hangosan brekegő békák töltötték meg élettel vízi birodalmukat, melynek megfigyelésére egy pofás kis kilátót is felhúztak a K-i partoldalt szegélyező nádasba. (17-18. kép).

Az alacsony, faszerkezetes toronyba egyébiránt a kisvasút közeli megállójából tehetünk egy pár száz méteres rövid kitérőt, melynek jutalmaként egyedi perspektívából tárul fel előttünk a Búsvári-halastó csodálatos környéke. Aki még nem járt erre, annak mindenképp érdemes beiktatni ezt a hangulatos görbe utat, mivel azonban mi az egy héttel korábbi kisvasutazós terepbejárásunk során már útba ejtettük a kilátót, így ezúttal eltekintettünk tőle (19. kép).

A magányos állomás kopott peronját hátunk mögött hagyva tovább folytattuk a hosszú, monoton, ámbár látnivalóktól koránt sem mentes sétánkat a keskeny sínek mellett. Felsőkak felé zakatolva ráérősen andalogtunk a szarvasbőgéstől zengő tágas rengeteg mélyén, ahol a magas faóriások végtelennek tűnő tengerében rövidesen elkanyarodtunk a Szúnyogvári-pihenő csalogató padjai előtt, majd némi gyaloglást követően már a Mély-égeri-halastó és a Mély-éger vm. kettőse vezette fel a messzit távolba vesző, hosszú célegyenest (20-25. kép). 

Az időközben a kisvasút nyomvonala mellé szegődő széles földútnak köszönhetően megszakadt fejünk felett az összeboruló lombok folytonossága, így nagy hirtelenséggel csapott le ránk az egyre magasabbra kúszó napkorong nyári melege. De ezzel mit sem törődve továbbra is kitartóan róttuk a K-i irányba törő hosszú egyenest, melyen végül csak megérkeztünk Felsőkak turistacsalogató tisztására. A különös nyugalmat árasztó hely békés idilljének átadva magunkat rögtön be is húzódtunk a nemrégiben épült, komfortos esőbeálló fedele alá, hogy a hely varázsától átszellemülten elkölthessük reggelinket (26-32. kép).

Érzékeny búcsút véve az apró vasúti megálló és a vele átellenben elterülő tűzrakó hely hangulatos környékétől, újult erővel vetettük bele magunkat ismét a „Kék folyam” megállíthatatlan áradatába, melyen rövid gyaloglást követően egy tágas földútba torkollott jelzésünk. A széles út süppedős, fehér homokjára lépve nyíl egyenesen D-felé vettük az irány és kitartó menetelésbe kezdtünk a Sárréti-tó irányába (33-37. kép).  

Nem sokkal azután, hogy bal kéz felől elsuhantunk a magas fák takarásából előkandikáló Sárréti-tó csillogó víztükre mellett, rövidesen elhagytuk a vaskos földút széles sztrádáját, hogy némileg keskenyebb mellékutakon kanyarogva egyre mélyebbre fúrjuk magunkat a tágas erdő sűrűjébe (38-40. kép). 

Az előző napi megpróbáltatások után végtelenül kényelmesnek tűnő, klasszikus erdei utak vonalát követve könnyedén faltuk az előttünk álló kilométereket, miközben nem győztünk betelni a jelzésünket körülölelő ezerarcú erdővel. Vörösen izzó fenyvesek, göcsörtös tölgyesek és szellős akácligetek őrködtek lépten-nyomon jelzésünk felett, melyek kusza útvesztőiben nemegyszer riadt szarvasok törték meg a mozdulatlanságot (41-44. kép).     

A háborítatlan idillben legnagyobb erőfeszítésünk mindössze annyi volt csupán, hogy kétszer átmásztunk egy vadkerítés létráján, de attól függetlenül végtelenül könnyed volt utunk, míg meg nem érkeztünk a tágas szántókkal határolt Újvárfalva településéig (42-44. kép).

A tipikus somogyis kis falu benyomását keltő település főutcája mentén végigsétálva hamar elsuhantunk a központban álló apró parkszerűség mellett, majd a maradék házakon is keresztülfűzve magunkat, rövidesen megérkeztünk a helység fő nevezetességeként ismert Noszlopy kúra szépen felújított, fehér épületéhez (45-48. kép).

A történelemtől átitatott, 48’-as szabadságharc korabeli emlékeket őrző kúria azonban nem csupán esztétikai látványosság volt ottani látogatásunk során, hanem nagy örömünkre a birtokot körülölelő kerítés sarkában kapott helyet legújabb kéktúrás pecsétünk is (49-53. kép).

Miután rövid múltidéző kalandozásunkat követően visszazökkentünk a megszokott kerékvágásba és begyűjtöttük az ottjártunkat igazoló kék bélyegzőt, ismét felkerekedtünk, hogy a településről kivezető kövér műút mellé szegődve meginduljunk Somogysárd szomszédos településére. A tekergőző aszfaltszörnyeteget meglovagolva kissé egyhangú és monoton etap következett, ahol eleinte még dús lombú erdők szegélyezték utunkat, majd ahogy egyre közeledtünk következő állomásunk felé, úgy a terebélyes faórások helyére szép lassan végeláthatatlan szántóföldek és sárguló kukoricások léptek (54-57. kép).  

Kitartó aszfaltkoptatásunk eredményeképpen végül csak megérkeztünk Somogysárdra, ahol a Kossuth Lajos utca hosszúra nyúló csápján keresztül csorogtunk le a település központjába. Egészen addig, míg egy széles buszforduló oldalában meg nem pillantottuk az 1700-as évek derekán épült, és azóta bizony szebb napokat is megélt Betyár Csárda megviselt épületét, melyet gróf Somssich Pál emeltetett a falusi élet felpesdítésére (58-60. kép).

Ha ezek a falak mesélni tudnának…. de mivel sajnos mára már csak az enyészetnek van szabad bejárása a régmúltat idéző épület belsejébe, így kissé csalódottan ugyan, de kénytelenek voltunk továbbállni. Túránk további folytatásaként hamarjában megkerültük helyi iskola és a focipálya szélesen elterülő kettősét, majd Somogysárd DK-i határa felé fordulva vad hirtelenséggel kiszakadtunk a házak öleléséből. Amint elkoptak mellőlünk az utolsó épületek is, rögtön egy keskeny erdősáv árnyékos vonala mellé szegődtünk, melyet jódarabon kísértek még a falut övező, sárguló kukoricások és száraz napraforgótáblák (61-62. kép).

Végül azonban kérlelhetetlenül belevesztünk a sűrű vadonba, ahol klasszikus erdei utak vonalát követve egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a kellemes árnyékot nyújtó lombok alatt. A könnyed, sík terep adottságai kihasználva D-felé suhantunk az egymásba folyó tölgyesek és akácosok mozdulatlanságában, mígnem majd 3,5 kilométernyi gyaloglást követően egy balossal ismét kiszakadtunk a magas faóriások birodalmából. A szikrázó napsütéstől elvakulva hirtelen egy tágas szántóföld szélében találtuk magunkat, ahol jelzésünknek se híre se hamva nem volt, de rövid töprengést és mérlegelést követően úgy döntöttünk, hogy élesen ÉK-felé vesszük az irányt. Szerencsére utunk nem tartott oly sokáig bizonytalanságban és 2-300 méterrel arrébb egy száraz kukoricás szélében csak ráleltünk a tékozló kék jelzésünkre (63-64. kép).

 

A nyári hőségtől körüllengve kitartóan követtük a talpunk alatt vonagló, széles földutat, amely mellől hamarosan elkoptak a rendezett sorokban ácsorgó kukoricaszárak. Egy terebélyes erdőfolton átvágva aztán csatlakoztunk a fák közé széles csapást hasító földalatti gázvezetékhez, mely pár száz métert követően kitört a fák közül és egy fiatal erdőirtás mellett robogott tovább ÉK-felé. Mi azonban egy Kéktúrás tájékoztató táblához érve érzékeny búcsút vettünk a vezetéktől és az elkerített terület sarkában felvettük D-i irányunkat (65-67. kép).  

A változatosság kedvéért rövidesen ismét visszatértünk a fák sűrűjébe, melyek végeláthatatlan útvesztőivel eztán jó hosszasan volt alkalmunk ismerkedni. Miközben a vidékre jellemző kevert tölgyesek, akácosok és bükkösök folyton váltakozó hullámait meglovagolva kitartóan róttuk a kilométereket, az egybefüggő erdőségek monotonitását mindössze néhány erdőirtás éktelenkedő sebe szakította meg csupán hosszabb-rövidebb ideig. Túránk ezen szakasza különösebb látnivalót nem tartogatott számunkra, egészen addig, míg egy lapos, már-már síknak mondható  dombtető, lomha gerincútjára nem fordultunk, ahol a széles szántók közé szorult jelzésünk egy kissé elvadul és nehezen járható sövényen robogott tovább. Két oldalról szellősen sorakozó bokrok és fák kusza egyvelege font körül minket, melynek nyitottabb szakaszain rövidesen felsejlett előttünk a nem is oly távoli Kaposfő büszke templomtornya, míg a látóhatár K-i peremén akár Kaposvárig is elláthattunk (68-71. kép).   

Túránk végének kézzel fogható közelségétől megrészegülve hamar átverekedtük magunkat a trükkös „panoráma úton”, hogy egy széles földúthoz csatlakozva kicsit kényelmesebben érkezzünk meg a Cingetői-tó közelségéről árulkodó kopott fatábla elé. A tábla mellett jobbra fordulva letértünk a poros földútról és egy keskeny és kissé csapzott ösvényen hirtelen alábuktunk a közelben suhanó vasúti sínekre, melyek egyenes vonala felett egy elhagyatott bakterház őrködött (72-75. kép).

Nem sokkal azután, hogy az öreg házikó megfáradt falait hátunk mögött hagytuk, a kies szántóföldek peremén hamarosan újabb épületek siettek köszöntésünkre, melyek maroknyi csoportja egyértelműen jelezte számunkra, hogy kérlelhetetlenül közeledünk végső állomásunk felé (76. kép).

És onnét már tényleg nem volt sok hátra, hiszen egy éles jobb kanyart követően elsuhantunk egy nagyobb gazdasági épületei mellett, majd már aszfaltra váltva feltartóztathatatlanul szálltunk alá a Kaposvár felé rohanó 61. sz. országútra. A forgalmas aszfaltszörnyeteget éppen Kaposfő határában csíptük el, de mivel a mi célunk egy településsel arrébb volt található, így ellenálltunk a hosszúra nyúló utcák csábításának és helyette inkább K-felé fordultunk (77. kép).

Elég életveszélyes volt a rengeteg autótól karnyújtásnyira gyalogolni, melyet még egy körforgó is tovább cifrázott, de szerencsére hamar megérkeztünk a hőn áhított Kaposmérő házai közé, ahol néhány méter megtételét követően a Kis Kulcs Presszó személyében egy régi, kedves ismerősünket köszönthettük a település átszelő főút mellett posztolva (78. kép).

Odasétálva a forgalmas krimó bejáratához elégedetten gyűjtöttük be utolsó pecsétünket is a két napos vándorlásunk végén, majd, mint akik jól végezték dolgukat átsétáltunk a szemközti buszmegállóba, hogy a kaposvári buszra felülve végleg pontot tegyünk egy nagyszerűre sikerült és igencsak tartalmas hétvégére. A hazafelé tartó úton aztán örömmel elevenítettük fel magunkban a rengeteg új élményt, melyben Zalakarosról elindulva egészen a kaposmérői megérkezésünkig lehetett részünk. A sok apró falu, a rengeteg aszfalt, az áthatolhatatlan dzsindzsások, gyönyörű erdők és a végtelen síkvidék merőben más élmény volt, mint, amit eddigi kalandozásaink során megtapasztalhattunk, de ez így volt jó! Ez teszi olyan változatossá a Déli Kéket....