Kondorfa - Őriszentpéter

Szakaszleírás
Táv: Kondorfa (103,4 km) - Őriszentpéter (117,8 km) → 14,4 km

Útvonal: Kondorfa - Lugos-patak völgye - Szalafő - Zala-völgye - Őriszentpéter

Tájegység: Őrség (Vas megye)

Teljesítés ideje: 2017.10.21.

Hamarosan...

Szentgyörgyvölgy - Zalalövő

Szakaszleírás
Táv: Szentgyörgyvölgy (146,9 km) - Zalalövő (173,8 km) → 26,9 km

Útvonal: Szentgyörgyvölgy - Kógyár - Felsőszenterzsébet - Alsószenterzsébet - Kerkakutas - Pankar-erdő - Pusztaszentpéter - Felsőcsöde - Pacsa-hegy - Zalalövő

Tájegység: Őrség-Göcsej (Zala megye)

Teljesítés ideje: 2017.06.04.

Az idilli környezetben fekvő „Molnár porta” hangulatos vendégházában töltött éjszakánkat követően frissen és kipihenten köszöntöttük a vasárnap reggelt, mely gyönyörű, napsütéses idővel csábított minket kéktúránk mielőbbi folytatására. Mi azonban dacolva a csodálatos és nem mellesleg kellemesen hűvös reggel hívószavával, egészen 7:45-ig toltuk indulásunkat, ugyanis mielőtt végleg búcsút intettünk volna Szentgyörgyvölgy vendégmarasztaló településének, még mindenképp szerettük volna felkeresni helység legfőbb ékkövét, azaz a lebilincselően szép, kazettás mennyezetű református templomot, mely csak 8-kor nyitott (1-3. kép).

Ehhez - a már igen jól ismert úton - újfent végig kellett robognunk a kék jelzésen, egészen az igazolópontként tevékenykedő "Vitéz söröző"-ig, melytől mindössze néhány méterrel, balra fordultunk egy É-felé törő mellékutcába, hogy a helyi TSZ furcsa benyomást keltő kapujával a hátunk mögött (bevallom, minket bizarul az auschwitzi „Arbeit macht frei” feliratú kapura emlékeztetett) lesétáljunk a keskeny út mellett tornyosuló templom büszke, fehér falaig (4-6. kép).

Átlépve a hangulatos parkkal körülölelt, szépen felújított templom küszöbét, ámuldozva néztünk körül a hűvös falak között, ahol nagy meglepetésünkre a helyi hívek már buzgón díszítették, az egyébként önmagában is lélegzetelállító belteret. Ekkor tudatosult csak bennünk, hogy éppen pünkösd napját írjuk, minek apropóján a környékbeli fiatalok konfirmációjára készültek elő ily lelkesen (7-12. kép).

Miután kellő képen kigyönyörködtük magunkat az öreg fakazetták kékben vibráló mennyezete alatt, érzékeny búcsút vettünk a régmúlt eme csodálatos művészi alkotásaitól és a templom lábánál andalgó, keskeny aszfaltútra visszatérve ismét felnyaláboltuk kéktúránk fonalát. Tartva É-i irányunkat ezt követően már csak néhány lépés erejéig élvezhettük Szentgyörgyvölgy vendégszeretetét, ugyanis, amint az utolsó néhány épület is elkopott mellőlünk, hirtelen kiszakadtunk a település ölelő karjai közül (13-15. kép).

A falutól egyre csak távolodó, kopott út kalauzolását követe szélesen elterülő legelők zöld tengerén át törtük magunkat előre a szomszédos Kógyár kőhajításnyira fekvő településére. A rövidke etapon rövidesen egy masszív betonhíd vetődött utunkba, mely áttessékelt minket a Szentgyörgyvölgyi-patak keskeny vízfolyásán, majd a Szentgyörgyvölgy felett őrködő református templom figyelő tekintetét továbbra is magunkon tudva szép komótosan besasszéztunk az előttünk álló, maroknyi épülete közé (16-19. kép).

A Kógyár szellősen sorakozó épületei között suhanó poros úton masírozva elég vegyes benyomást keltett bennünk ez a világtól félrevonult falu, ahol az egykoron dicső pompába feszítő, de mára már az enyészet martalékává vált romos épületek, a velük éles kontrasztban álló, szépen felújított családi házakkal vegyültek (20-22. kép).

Az út mellett gubbasztó maroknyi porta hosszú során végigmasírozva nemsokára végleg elszakadtunk a civilizáció utolsó hírmondóitól és az ÉK-felé kanyarodó kék jelzésünk fonalát tovább göngyölítve nemsokára fejest ugrottunk a kövér búzamezők végeláthatatlan táblái közé (23-24. kép).

A rekkenő nyári hőséggel ostromló reggelen sajnos egy fikarcnyi árnyék nem sok, de még annyi sem sietett oltalmunkra ezen a teljesen nyitott szakaszon, így igyekeztünk mihamarabb hátunk mögött tudni a közeli Felsőszenterzsébetig nyújtózkodó rövidke etapot. A száraz földút porába burkolózva végül siker koronázta izzasztó erőfeszítéseinket és miután túljutottunk egy könnyed, tájba simuló dombszerűségen egyszer csak feltárult előttünk Felsőszenterzsébet kicsiny települése. Legújabb állomásunk tüzetesebb megismerését a falu határában található szoknyás harangláb rövid kitérőjével kezdtük, majd amint leróttuk ott tiszteletünket beballagtunk az elszórtan ácsingózó házak koszorújába, hogy jobbra kanyarodó kék jelzésünkön átadjuk magunkat a helység vendégszeretetének (25-29. kép).

A főutcának számító keskeny aszfaltcsíkon bandukolva háziállatokkal jószerivel, lakókkal viszont kevésbé találkoztunk rövid ottjártunkkor, de azért határozottan nagyobb élet volt itt, mint a nem olyan rég hátrahagyott Kógyáron. Persze szintén nem egy metropoliszról beszélünk, így hamar végére is jutottunk a vidékre oly jellemző épületek néma sorfalának, és az igencsak viseletes műút hullámzó bukdácsolását követve tovább robogtunk Alsószenterzsébet irányába. Kövér legelők és tömött erdőfoltok kavargó egyvelegét csodálva rövidesen meg is láttuk a szomszéd település épületeit, de amint közelebbről is szemügyre vettük őket, kiderült mindez csupán csak illúzió. Az 1-2 megviselt házból és gazdasági épületből álló csoport mindössze csak előfutára volt Alsószenterzsébet tényleges településének, melytől ekkor még egy jó kilométernyi gyaloglás választott el minket (30-35. kép).

A szóban forgó településre végül egy lomhán ereszkedő lejtmenet végén érkeztünk meg, mely egyenesen annak központjába repített minket, már ha szabad így fogalmazni egy alig 50 fős falu esetében. Ha már arra jártunk, akkor gyorsan megcsodáltuk a már-már kihagyhatatlannak számító, szoknyás haranglábat, majd, mind akik jól végezték dolgukat, angolosan távoztunk (36-37. kép).

Amint az utolsó épületek is elkoptak mellőlünk és kiszakadtunk Alsószenterzsébet öleléséből, ÉK-felé masíroztunk tovább, a hűségesen kísérő aszfaltút kopott felszínét taposva. A falutól egyre csak távolodva előbb a Csesztregi-Kerka, majd nem sokra rá a Kerka hordalékos, kövér vízfolyásai fölé görnyedő betonhidakon is áttessékelt minket kék jelzésünk, melyet követően kissé monoton aszfaltkoptatásba hajolva tágas szántóföldek között kísért tovább (38-39. kép). 

Tartva nyíl egyenesen ÉK-felé törő csapásunkat, lendületesen vágtattunk a szélesen terpeszkedő síkvidéken át, melynek egyhangú ritmusából a Csesztregre tartó forgalmas országúton való átkelésünk sem zökkentett ki. A tájban azért némi felüdülést jelentett látóhatár széléről gyanakvóan figyelő kerkafalvai templomtorony, amivel sűrűn szemezve toppantunk be az utunkba vetődő Kerkakutasra (40-41. kép). 

Szentgyörgyvölgy óta hátrahagyott apró falvak sorát megszakítva Kerkakutas már némileg terebélyesebbnek tűnt, melynek átszelésébe bele is telt jó néhány percünk. A rendezett porták között kígyózó műutat követve hamarjában átkeltünk a megmosolyogtató nevű Cupi-patakon, majd a központon átsuhanva tiszteletünket tettük a helyi katolikus templom sárgán rikító magas falai alatt, mielőtt ÉK-felé kislisszantunk a település karmai közül (42-46. kép). 

Kerkakutastól végül a falu É-i határában magányoskodó temető, valamint egy miniatűr, kissé mocsarasodó tavacska kettősével búcsúztunk, majd a zölden hullámzó repcetáblákat és kövér búzamezőket nyakunkba véve nekiiramodtunk, hogy bő 1,5 kilométer után fejest ugorjunk a hűsítő árnyékkal kecsegtető végtelen erdőségek útvesztőjébe (47-50. kép).

Ezt követően hosszú-hosszú kilométereken át szeltük a vörösen izzó fenyvesek, szálas bükkösök és göcsörtös tölgyesek sokszor elegyedő rengetegét, melyek egybefüggő monotonitását helyenként kisebb-nagyobb tisztások szakítotteg csuák mpán (51-54. kép). 

Az enyhén hullámzó terepen így érkeztünk meg az egykoron szebb napokat is megért Pusztaszentpéter napsütéses mezeére, ahol egy jódarabon sétáltunk farkasszemet nézve a rét túloldalán rikító pecsételő hely jelzéssel. Végül egy nagyobb vargabetűt leírva rövid időre megváltunk a kék sávtól, hogy a már említett pecsét jelzésen pár száz méteres kitérőt tegyünk egy magányos, de lakott házikó kapujához, melynek oszlopán várt minket legújabb pecsétünk. Amint ünnepélyesen átestünk az ilyenkor elengedhetetlen bélyegzés rituáléján szépen visszabandukoltunk tékozló kék sáv jelzésünkre, hogy kezdetben még a szálas faóriások takarásában, majd már hosszan elnyúló kukoricaföldek mentén szép lassan elkanyarogjunk egy sürgő-forgó fűrésztelep mellett, mely lényegében már a közeli Csöde felvezetése volt. A fűrésztelepet követően még átvágtunk egy nagyobb erdőségen, de aztán már kérlelhetetlenül felsejlettek előttünk Csöde épületei, melyek közé fejest ugorva meg sem álltunk a "Sárkány Fogadó" hangulatos épületéig, mellyel átellenben található alternatív pecsételő helyen, azaz a buszmegálló hirdetőoszlopán pótolhatja az igazolást az, aki esetleg Pusztaszentpéteren lemaradt volna róla (55-57. kép). 

Csödétől érzékeny búcsút véve végül a kék sáv - sárga sáv kettősével karöltve távoztunk a faluból, hogy virágos rétek felvezetését követően visszatérjünk a környéket uraló erdőségek birodalmába.  Ezt követően klasszikus erdei utak vonalát követve kanyarogtunk a magas faóriások alatt, melyek egybefüggő vonulataiba helyenként kisebb erdőirtások vegyültek, mígnem megérkeztünk a Zalalövőtől DNy-ra fekvő Pacsa-hegyi borászatok és gyümölcsösök vidékére (58-62. kép).

A feltartóztathatatlanul közelgő célállomásunk közelségétől teljesen felvillanyozva igen jókedvűen hagytuk hátunk mögött a napsütötte "hegytető" aprócska házait, hogy még szűk 1 kilométer erejéig élvezzük az árnyékos erdő vendégszeretetét, mielőtt belefutunk Zalalövő ölelő karjaiba. A civilizáció berkeibe visszacsöppenve aztán már nem volt hátra más dolgunk, minthogy a Bajcsy Zsilinszky utca hosszú aszfaltja mentén nagy ívben ráforduljunk a Zala fölé görnyedő, masszív betonhídra, majd a vasúti sínek mentén betipegjünk az már jól ismert állomásra (63-68. kép).

Ugyan utolsó pecsétünk megszerzésével lényegében hivatalosan is letudtuk kéktúránk ezen szakaszát, mely mindent egybevetve így is hatalmas élmény volt, a gyakorlatban mi azonban ennyivel még nem értük be. Ha már erre vezérelt minket a kék szerpentin, akkor miért ne ismernénk meg hazánkat kicsit alaposabban is alapon belevetettük magunkat Zalalövő forgatagába és első állomásként besétáltunk a városközpontba, hogy kicsit tüzetesebben is szemügyre vegyük a helyi értékeket (69-71. kép).

A városháza előtti rendezett tér érintésével első főbb állomásunk az igen impozáns katolikus templom marcona óriása volt, melyet nagy szerencsénkre nyitva találtunk... (72-76. kép). 

...majd, miután letudtuk tiszteletünket a szentek előtt elindultunk, hogy felkeressük a város egyik fő nevezetességét, mégpedig a műemlék jellegű tájháza, mely egyedülálló a maga nemében. Ahogyan azt megtudtuk, magát a házat már akkor műemlékké nyilvánították, mikor lakója még javában ott élte mindennapjait. A berendezések és használati tárgyak zöme az 1986-ban elhunyt Kovács Sándor tulajdonát képezte (77-82. kép).

Nagy meglepetésünkre, mikor megérkeztünk a tájházhoz éppen sürgő-forgó embertömeg hangos kavalkádja fogadott minket, annak apropóján, hogy pont ezen a napon tartották a májusfa kitáncolást. Ennek köszönhetően a tájház látogatása is teljesen ingyenes volt, de egyébként az az év egyéb napján sem egy eget rengető összeg a maga 300 forintjával. Mindenesetre az élmény megfizethetetlen, csak ajánlani tudom (83-86. kép)!